Újszövetség

Bibliai kérdés az Újszövetségből

K: Ha Jézus az egyetlen út a mennybe, akkor miért keresztre feszítették őt olyan sokáig a történelem kezdete után? Ha ő az egyetlen út, miért nem küldték a földre az első bűn elkövetése után, hogy a világ bűneiért keresztre feszítsék?

V: Nagy kérdést teszel fel, de hadd bővítsem ki egy kicsit. Miért éppen abban az időben küldték Jézust, és miért nem korábban vagy később? A Rómaiakhoz írt levél 5:6 így szól: „Mert éppen a megfelelő időben… Krisztus meghalt a gonoszokért.” De bár a Biblia nem mondja meg, miért volt ez a legjobb időpont, spekulálhatunk.

Nem túl korán: Valaki egyszer azt kérdezte tőlem: „Miért nem jön le Isten egyszerűen, és mutatja meg magát mindenkinek?” Azt válaszoltam, hogy ha Isten teljes dicsőségében jönne le, elpusztulnánk. De Isten mindenható, és le tudna jönni úgy, hogy dicsőségét annyira eltakarja, hogy közvetlen jelenléte ne pusztítson el minket. Ha úgy jönne le, hogy kényszerítene minket a hitre, akkor hogyan lenne hitünk, vagy szabad akaratunk ahhoz, hogy kényszer nélkül hozzunk döntést? De ha Isten úgy jönne le, hogy dicsőségének egy részét eltakarná, és bizonyítékot adna arra, ki is Ő valójában, de nem olyan módon, hogy annyira nyilvánvaló legyen, hogy mindenkinek hinnie kellene, akár akarja, akár nem, akkor hányszor kellene Istennek ezt megtennie? Mi lenne, ha ezt csak egyszer tette volna meg, 2000 évvel ezelőtt?

A népesség 90%-a azután: Feltételezzük, hogy körülbelül 32 milliárd (+/- 6 milliárd) ember élt valaha a Földön. Közülük több mint 90% Krisztus ideje után élt.

Igazságos az előttük élőkkel szemben: Isten az embereket az általuk ismert igazság alapján ítéli meg; ahol nincs törvény, ott a bűn nem számít (Róma 4:15; 5:13). Így a Krisztus előtt élt emberek, mint például Ábrahám, Dávid stb., Krisztuson keresztül üdvözülhettek, még ha Krisztus akkor még nem is jött el.

Békésebb idő: Krisztus ideje viszonylagos békét jelentett a római hódításokkal jellemzett korábbi időkhöz, valamint az azt követő, a római–parti háborúk és a Római Birodalmat megtámadó európai barbárok által jellemzett időszakokhoz képest. Ha érdekelnek az akkori háborúk, további információkat találsz a www.BibleQuery.org/History/Calamities/Wars.html oldalon.

A terjeszkedésre legalkalmasabb idő: A rómaiak kiterjedt úthálózatot építettek, és ha Jézus ennél korábban jött volna el, sokkal nehezebb lett volna az evangéliumot különböző országokba terjeszteni.

Az anyagok megőrzése: Ha sokkal korábban történt volna, talán sokkal kevesebb kéziratunk lenne, amelyek alátámasztják az Újszövetség megbízhatóságát. Ha évszázadokkal később történt volna, talán több lenne belőlük, de így is több mint 10 000 görög kéziratunk és az Újszövetség töredékeink vannak. A legkorábbi egyébként a John Rylands-papirusz, amely i. sz. 110–138-ból származik. Íme néhány további kézirat, amely a birtokunkban van.

Ha csak azokat a kéziratokat vesszük figyelembe, amelyek még megvannak, és amelyeket Marcus Aurelius 177-ben végrehajtott üldözése előtt írtak, akkor a János-evangélium 97%-a (855/878 vers) és Pál leveleinek, valamint a Zsidókhoz írt levél 70%-a áll rendelkezésünkre.

Eusebiusz Egyháztörténete (318) 1. könyv, 2. fejezet, 84. oldal más, de kiegészítő választ ad. Egyszerűen azt mondja, hogy az evangéliumot korábban nem hirdették, mert a bűnös emberiség még nem volt rá kész. Nicene and Post-Nicene Fathers Second Series, 1. kötet, 84. oldal

Ehhez kapcsolódó kérdés, hogy azoknak az embereknek az esetében is, akik Jézus után éltek, ha az evangélium hallgatása előtt haltak meg, akkor számukra ugyanaz a helyzet, mintha Jézus előtt éltek volna. Mi a helyzet velük? Erről bővebben lásd: www.BibleQuery.org/Doctrine/NeverHeardTheGospel/WhatAboutThoseWhoDiedBeforeHearingTheGospel.html.

K: Hogyan halhatott meg Isten?

V: Jézus teljes mértékben ember és teljes mértékben isten volt. Jézus felvette az emberi természetet, hogy betöltse küldetését: meghaljon bűneinkért. Jézus emberi természete halt meg a kereszten. Sok dolog magyarázható a természettel való analógiák segítségével, de nincs természetes párhuzam az inkarnációval, amikor Isten a földre jött, hogy emberként éljen.

Történelmileg erre a pogányok által felvetett kifogásra Arnobius A pogányok ellen (297–303) című művének 1. könyvében, a 60. fejezetben, a 430–431. oldalon adtak választ.

K: Átfutottam a „Jézus Isten” című cikkét. Bevallom, nem találtam benne semmit, ami ellentmondana annak a világos, ismételt és hivatalos messiási és apostoli tanításnak, miszerint Jézus ontológiailag ember –

János 8:40 de most engem, egy embert [ἄνθρωπος] akartok megölni, aki elmondtam nektek az igazságot, amit Istentől hallottam.

Apostolok cselekedetei 2:22, 23  „Izráel férfiai [Aνδρες], hallgassátok meg ezeket a szavakat: a názáreti Jézus, egy ember [ἄνδρα], akiről Isten hatalmas cselekedetekkel, csodákkal és jelekkel tanúskodott nektek, amelyeket Isten végzett általa köztetek, amint ti magatok is tudjátok – 23 ezt a Jézust, akit Isten határozott terve és előre tudása szerint adtak át, ti keresztre feszítettétek és megöltétek törvénytelen emberek keze által”

1Kor 15:21 Mert amint egy ember [ἄνθρωπος] által [δι’] jött a halál, úgy egy ember [ἄνθρωπος] által [δι’] jött a halottak feltámadása is.

1 Tim 2:5 Mert egy az Isten, és egy a közbenjáró Isten és az emberek között, az ember [ἄνθρωπος], Jézus Krisztus,

Van egy kérdésem, amely szerintem a probléma lényegét érinti:

Jézus képes-e teljes mértékben, önállóan működni egy megtestesült istenség NÉLKÜL (ahogyan te, én és minden ember tesszük)?

V: A Biblia nem mondja ki kifejezetten, de vannak olyan általános teológiai fogalmak, amelyek irányt mutatnak gondolkodásunknak.

Jézus nem volt félig ember és félig Isten. Inkább 100%-ban Isten és 100%-ban ember volt. A Kolossébeliekhez írt levél 1:19 azt jelzi, hogy Jézusban az istenség „teljessége” volt. A Zsidókhoz írt levél 4:15 azt tanítja, hogy Jézus olyan ember volt, akit minden tekintetben megkísérthettek, és mindene megvolt, ami nekünk is, kivéve, hogy Ő bűn nélkül volt.

Másrészt nincs két Jézus: egy emberi és egy isteni. Csak egy Jézus van.

Ami a részleteket illeti, hogy ez hogyan történt, Isten nem árulta el nekünk; ez az inkarnáció rejtélyének része.

K: Pontosan ki ölte meg Jézust?

V: Arra a kérdésre, hogy ki ölte meg Jézust, két válasz létezik.

1. Jézust néhány, Poncius Pilátus alatt szolgáló római katona ölte meg. Nos, minden etnikai csoportban vannak jó és rossz emberek, és az, hogy egy olasz kormányzó elrendelte Jézus halálát, nem mentség arra, hogy bármely olasz iránt gyűlöletet tápláljunk. Emellett egy gonosz zsidó főpap (akit a rómaiak neveztek ki) letartóztatta Jézust, és a Sanhedrin elé állította. Ők pedig átadták őt a rómaiaknak. Egyébként Pál, Péter, János, Máté, Júdás és Jakab mind zsidók voltak. Azt mondani, hogy a zsidók egy bizonyos kis csoportja gonosz volt, nem antiszemitább, mint azt mondani, hogy Hitler és csatlósai gonoszak voltak, ami nem jelenti azt, hogy németellenes lennék. (Én leszek az első, aki kijelenti, hogy a nácizmus teljes egészében a Sátán rendkívül gonosz eszköze volt, és én magam is részben német vagyok. Ugyanakkor ki is emelem, hogy sok német-amerikai katonának állt, és harcolt Hitler ellen.) Hasonlóképpen, voltak gonosz zsidók, de mások, mint Péter és Pál, jók voltak. Még azok a zsidók is, akik nem lettek keresztények, mint például Josephus, tisztelték Jézust és féltestvérét, Jakabot.

2. A másik, ugyanolyan fontos válasz az, hogy te, én és mindenki más együtt öltük meg Jézust. Jézus tudta, mi történik, és könnyedén elmenekülhetett volna a Gecsemáné-kertből. Senki sem ölte volna meg Jézust, mert könnyedén elmenekülhetett volna és eltűnhetett volna. De Jézus szándékosan úgy döntött, hogy marad, és szörnyű halált hal a kereszten, áldozatként bűneinkért. Tehát, ha valakit hibáztatni akarsz azért a kegyetlen, igazságtalan halálért, amely nekünk az örök élet csodálatos ajándékát adta, akkor hibáztasd Jézust!

„Tartsuk szemünket Jézusra, a hitünk szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte álló örömért elviselte a keresztet, megvetve annak szégyenét, és leült Isten trónjának jobb oldalára.” (Zsidók 12:2 BSB)

K: Mikor kezdték el az emberek az eseményeket Jézus feltételezett születési éve szerint keltezni?

V: Ezt megelőzően az emberek általában egy-egy király uralkodásának éve alapján datálták az eseményeket. Mások pedig Ádám feltételezett teremtésének évétől, azaz i. e. 5509. szeptember 1-jétől számítottak.

A szkeptikus Asimov’s Guide to the Bible című mű 786. oldalán az áll, hogy Jézus idején a rómaiak az „A.U.C.”-t, azaz a város [Róma] alapításától számított éveket használták az évszámadáshoz. Rómát i. e. 753-ban alapították. A 787. oldalon Asimov azt írja, hogy tévesen azt hitték, Krisztus i. sz. 1-ben született, ezt a római szkíta szerzetes-csillagász, Dionysius Exiguus állította, aki i. sz. 544 körül halt meg. A „A Greek Bible” című mű 49. oldalán olvasható, hogy a Krisztus születésétől számított időszámítást Hippolytus vezette be a 3. században. Ezt azonban nem fogadták el általánosan, mivel egyes bizánci írnokok csak a 14. századig nem alkalmazták. Emellett Justinus mártír Első védelme című művének 46. fejezetében (178. o.) – bár ez nem hivatalos időszámítási rendszer – megemlítik, hogy Jézus 150 évvel ezelőtt született.

K: Hogyan alakultak ki az Újszövetségben az „Ószövetség” és „Újszövetség” kifejezések?

V: Úgy tűnik, Tertullianus volt az első, aki ezeket a szavakat latinul megalkotta, Kr. u. 207-ben, a „Marcion ellen” című művének 4. könyvének 6. fejezetében.

K: Hogyan védjem meg ezt az állítást: Az evangéliumok tartalmaznak némi igazságot, azonban a 2. századi írnokok kiegészítéseket tettek hozzájuk, hogy olyan Jézust teremtsenek, akit az 1. századi keresztények soha nem ismertek. Más szavakkal: a fizikai feltámadás és Jézus mint „Isten Fia” később került hozzáadásra, messze a történtek idejétől.

V: Hadd fogalmazzam át először a kérdését, majd válaszoljak rá. A szkeptikusok gyakran állítják, hogy az írók nem azt írták, amit írtak, még akkor is, ha ennek a kijelentésnek nincs semmiféle alapja. Tehát hogyan tudhatná egy objektív személy, hogy az „Isten Fia” kifejezés ismeretes volt-e az első századi keresztények számára, vagy sem?

a) Először is vegyük észre, hogy a bizonyítási teher azoké, akik a szöveg hitelességét kérdőjelezik meg. Ha nem tudnak semmilyen bizonyítékot felmutatni, akkor itt is abbahagyhatjuk.

b) Másodszor, a „Isten Fia” kifejezést sok helyen be kellene illeszteniük, hiszen az Újszövetségben gyakran előfordul. A Mk 1,1 mellett csak az evangéliumokban, a Jelenések könyvében és a nem-pálos levelekben található meg.

Mt 3:17; 17:5; Mk 1:11; Lk 9:35; 2Pt 1:17 (Az Atya mondja: „Ez az én szeretett Fiam”)

Mt 4:3, 6; 8:29; 14:33; 16:16; 26:63; 27:40,43,54

Mk 3:11; 5:7; 15:39

Lk 1:32,35; 4:3,9,41; 8:28; 22:70

Jn 1:18,34,49; 3:16,17,18,35; 5:23 (burkoltan); 5:25; 6:69; 9:35; 10:36; 11:4,27; 17:1 (burkoltan); 19:7; 20:31; 1Jn 1:3,7; 2:22,23 (burkoltan); 3:8,23; 4:9,10,14,15; 5:5,9,10 (kétszer), 11,12,13 (kétszer), 20; 2Jn 3,9; Jelenések 2:18.

c) Azonban nem kell itt megállnunk. Milyen bizonyítékunk lehet arra, hogy a keresztények hittek abban, hogy Jézus Isten Fia volt, hiszen a Biblia másolatai csak Kr. u. 117-től állnak rendelkezésünkre? Vannak a korai egyházi írók.

„De Fiáról így szólt az Úr: Te vagy az én Fiam, ma szültelek téged.” 1. Kelemen 36. fejezet, 15. oldal. Római Kelemen Kr. u. 96–98 között írt; a dátumban teljesen biztosak vagyunk. Az első század Kr. u. 100 végén ért véget, így ez cáfolja az állítást.

Említés „Fiáról, a köztük fennálló kapcsolat/gazdaság szerint”. Mathetes Diognetushoz, 8. fejezet, 28. oldal (kb. 130–200-ban)

„Odaadta saját Fiát váltságul értünk…” Mathetes Diognetushoz, 8. fejezet, 28. oldal (kb. 130–200)

„Aki, mivel örökkévaló, ma Fiúnak nevezik/tartják számon” – Mathetes Diognetushoz, 11. fejezet, 29. oldal

„egyszülött Fián, Jézus Krisztuson keresztül” Polikárp vértanúsága, 20. fejezet, 43. oldal

„Jézus Krisztus… aki egyszerre az Ember Fia és Isten Fia” – Ignác levele az efezusiakhoz, 20. fejezet, 58. oldal (Nem tudjuk, mikor írta ezt Ignác, János apostol tanítványa, de 107-ben vagy 116-ban halt meg.)

Jézus kijelentette magáról, hogy Isten Fia. Barnabás levele, 7. fejezet, 141. oldal (Kr. u. 70–130 körül). Lásd még az 5. fejezetet, 139., 140. oldal, valamint a 12. fejezetet, 145. oldal

„Isten és Urunk Jézus Krisztus Atyja, valamint maga Jézus Krisztus, aki Isten Fia…” Polikárp levele a filippiekhez, 12. fejezet, 35. oldal. Nem tudjuk, mikor írta ezt Polikárp, de 155-ben vértanúhalált halt. Iréneusz, aki 182–188 között írt, megemlíti Polikárp levelét a filippiekhez a „Heresie ellen” című művének 3. könyvében, 3.4. fejezet, 416. oldal.

„Krisztus, akit az idők kezdete előtt Isten Fiának neveztek, … hogy vérével megtisztítson minket, … és tiszta fiakként mutasson be minket Atyjának.” Irenaeus of Lyons (Kr. u. 182–188) a 39. töredékben, 575. o.

Hittek-e abban, hogy Jézus Isten volt?

Az igazi kérdés itt az, hogy a korai keresztények Istent tekintették-e Jézusra. Íme néhány bizonyíték arra, hogy így volt:

Ignatius (meghalt Kr. u. 107-ben vagy 116-ban) gyakran írt Krisztusról, mint Istenről. Például az efézusiakhoz írt levelének 1. fejezetében „Isten véréről” írt.

Mathetes Diognetushoz (kb. 130–200), az apostolok tanítványa, a Mathetes Diognetushoz című művének 7. fejezetében úgy írt Krisztusról, mint aki királyként, Istenként, emberként és megváltóként lett elküldve.

Justinus a Mártír (kb. 138–165)

„A Bölcsesség Szava, aki maga is ez az Isten, akit mindennek Atyja nemzett, …” Párbeszéd Trifóval, 61. fejezet. Lásd az 55., 56., 59., 62–64., 66., 74–78. fejezeteket.

Melito of Sardis (meghalt 180-ban) a keresztre feszítésről azt mondta, hogy „Isten meggyilkolták”.

Theophilus, Antiochia püspöke (Kr. u. 168–181/188) „Mert maga az isteni írás tanítja nekünk, hogy Ádám azt mondta, hallotta a hangot. De mi más lehet ez a hang, mint Isten Igéje, aki egyben az Ő Fia is?” Levél Autolycushoz, 2. könyv, 22. fejezet.

Irenaeus, a lyoni püspök (182–188) az Irenaeus: Az eretnekségek ellen című művének 3. könyvében, 19.2. fejezetében, 449. oldalon így írt: „Jézus önmagában, saját jogán … Isten és Úr …”

Még a kereszténység ellenségei is tanúsítják, hogy a keresztények Istent imádták Jézusban.

Plinius a Fiatalabb (kormányzó és a keresztények üldözője Kr. u. 112-ben, Traianus császárnak írt levelében) így fogalmazott: „Ők [a keresztények] szokásuk volt, hogy egy bizonyos, előre meghatározott napon, még hajnal előtt összegyűltek, amikor felváltva versszakokban énekeltek egy himnuszt Krisztusnak, mintha isten lenne, és ünnepélyes esküvel kötelezték magukat, hogy nem követnek el gonosz cselekedeteket…”

Lucianus (2. századi szatirikus) „A keresztények, tudod, a mai napig imádnak egy embert – azt a jeles személyiséget, aki bevezette újszerű szertartásaikat, és emiatt keresztre feszítették… Látod, ezek a tévelygő teremtmények…” (Peregrinus halála 11)

Ez azért jelentős, mert egy hivatalos római vizsgálat megállapítja, hogy a keresztények már 112-ben is Istent imádták Krisztusban.

Kérdés: „Röviden: az idő múlásával a test feltámadásáról szóló apokaliptikus elképzelés átalakul a lélek halhatatlanságának tanává. Így alakult ki a menny és a pokol hite, amely nem található meg Jézus vagy Pál tanításaiban, hanem amelyet később találtak ki azok a keresztények, akik rájöttek, hogy Isten országa soha nem fog eljönni erre a földre. Ez a hit a kereszténység alapvető tanításává vált, a világ végéig.” Jesus, Interrupted, 266. o.

A: Újra elolvastam az idézet körüli részeket, hogy megbizonyosodjak arról, jól értettem-e: Ehrman szerint a korai keresztények nem hittek a mennyben és a pokolban. Kissé homályos, hogy Ehrman azt is állítja-e, hogy a későbbi keresztények a lélek halhatatlanságát is kitalálták, de függetlenül attól, azt mondja, hogy ezek Jézus, Pál és feltehetően az első keresztények számára ismeretlenek voltak.

Talán nem kellett volna, de megdöbbentett az Újszövetség állítólagos szakértőjének látszólagos tudatlansága. Először beszéljünk a lélek halhatatlanságáról. Már jóval Mózes ideje előtt az egyiptomiak mumifikálták holttesteiket, mert hittek a lélek halhatatlanságában. Az ókori sumérok az Inanna és Dumuzi mítoszában is kifejezték a lélek halhatatlanságába vetett általánosan elfogadott hitüket. Emellett a Kr. e. 2400-ból származó sumér Dilmun-vers is említi a Dilmun nevű helyet, ahol az istenek és Ziusudra, a halhatatlanságot elért ember élt. Számos, Jézus előtti zsidó írás, köztük a 2 Makkabeusok 12:44 és az 1 Enoch is arról szól, hogy a halottak tudatuknál vannak. Az Ószövetségben, Ézsaiás 53:8–9-ben a szenvedő szolgát elvágták az élőktől, és „a gonoszok közé temették”, mégis az 53:10-ben ez áll: „Látni fogja utódait, meghosszabbítja napjait”. Még az 1 Korinthus-levél is – amely könyvet Ehrman is elismer, hogy Pál írta – egy egész fejezetet szentel a halottak feltámadásának (15. fejezet). A 2 Korinthus 5:1–8-ban pedig a halhatatlanságunkról is beszél. Még Ehrman kedvenc gnosztikusai is hittek egy transzcendens, nem anyagi túlvilágban a szellemi emberek számára.

Ami a mennyet és a poklot illeti, a görögöknek és a rómaiaknak az áldottak számára az Elysiumi mezők, az átkozottak számára pedig a Tartarusz volt. A Krisztus előtti zsidó írások, például az 1. Énok könyve, a Seol (a sír) két részéről beszélnek: a gonoszok börtönéről és az igazak paradicsomáról. Jézus az evangéliumokban valójában többet beszélt a pokolról, mint a mennyről. Érdekes, hogy Jézus a kereszten lógó tolvajjal való beszélgetésében a jól ismert „paradicsom” kifejezést használja. Az 1 Péter 3:19 említi a börtönben lévő szellemeket.

Összefoglalva: sok pogány hitt a lélek halhatatlanságában, valamint a menny és a pokol valamiféle formájában. Krisztus előtti időkben a zsidók a börtönben és a paradicsomban hittek. Pál korai levelei a halhatatlanságról, a mennyről és a pokolról tanítottak. Még a gnosztikusok is hittek egy nem anyagi túlvilágban maguk számára. Mégis hihetetlenül hangzik, hogy Ehrman azt állítja, a lélek halhatatlansága, valamint a test nélküli menny és pokol a keresztények „későbbi találmányai” lennének.

K: A bibliai kéziratokon kívül milyen bizonyítékok vannak arra, hogy a korai keresztények hittek abban, hogy Jézus a mi bűneinkért váltságul halt meg?

V: Noha a bizonyítási teher azoké, akik a szövegek meghamisítását állítják, és nekik kell bizonyítékot szolgáltatniuk állításuk alátámasztására, íme néhány bizonyíték a korai keresztény íróktól arra, hogy a korai keresztények hittek abban, hogy Jézus a bűneinkért való engesztelésül halt meg.

„Milyen drága Istennek [Jézus] vére, amely, miután a mi üdvösségünkért ontatott, a bűnbánat kegyelmét az egész világ elé tárta.” 1. Kelemen, 7. fejezet, 7. oldal (Kr. u. 96–98)

„Odaadta saját Fiát váltságul értünk…” Mathetes Diognetushoz, 8. fejezet, 28. oldal (kb. 130–200)

„…Uram, Jézus Krisztus, aki bűneinkért a halálig szenvedett, [de] »akit Isten feltámasztott a halálból, miután megtörte a sír kötelékeit.«” Polikárp levele a filippiekhez, 1. fejezet, 33. oldal (Polikárp kr. u. 155 körül vértanúhalált halt)

Lásd a www.BibleQuery.org/History/ChurchHistory/WhatEarlyChristiansTaughtOnDoctrine.html (vagy .docx) oldalt a Kr. u. 325 előtti idézetekért Sardis-i Melitótól (Kr. u. 170–180), Alexandriai Kelemen-től (Kr. u. 193–217/220), Tertullianus (198–220), Hippolytus (225–235/6), Karthágói Ciprián (kb. 246–258) és Athanasius (318) írásaiból származó, Kr. u. 325 előtti idézetekért lásd a www.BibleQuery.org/History/ChurchHistory/WhatEarlyChristiansTaughtOnDoctrine.html (vagy .docx) oldalt. Vannak még más idézetek is arról, hogy Jézus szenvedett értünk és meghalt értünk.

K: A bibliai kéziratokon kívül milyen bizonyítékok vannak arra, hogy a korai keresztények hittek abban, hogy Jézus feltámadt a halálból?

V: A bizonyítási teher azoké, akik úgy vélik, hogy ezek a szövegrészek utólag kerültek be a Bibliába; nekik kell bizonyítékot felmutatniuk arra, hogy később kerültek bele. Ugyanakkor a korai keresztény írók műveiből származó bizonyítékok azt mutatják, hogy a korai keresztények hittek abban, hogy Jézus feltámadt a halálból.

„Gondoljuk át, szeretteim, hogyan bizonyítja nekünk az Úr folyamatosan, hogy lesz jövőbeli feltámadás, amelynek első gyümölcsévé tette az Úr Jézus Krisztust azzal, hogy feltámasztotta Őt a halálból.” 1. Kelemen, 24. fejezet, 11. oldal (Kr. u. 96–98)

Jézus feltámadt a halálból. Barnabás-levél, 15. fejezet, 147. oldal (kb. 70–130)

„…Jézus Krisztus, az Úr, aki bűneinkért a halálig szenvedett, [de] »akit Isten feltámasztott a halálból, megtörve a sír kötelékeit.«” Polikárp levele a filippiekhez, 1. fejezet, 33. oldal (Polikárp kr. u. 155 körül vértanúhalált halt)

„Jézus Krisztus, … szenvedésében és feltámadásában.” Ignác levele az efezusokhoz, 20. fejezet, 57. oldal

Jézus születése, szenvedése és feltámadása. Ignatius levele a magneziaiakhoz, 11. fejezet, 64. oldal

Iréneusz: Az eretnekségek ellen 5:7:1. (Kr. u. 182–188) „Ugyanígy tehát, ahogy Krisztus testben támadt fel, és megmutatta tanítványainak a szögek nyomait és az oldalán lévő sebet (ezek ugyanis annak a testnek a jelei, amely feltámadt a halálból), úgy – mondja az Írás – »ő is fel fog minket emelni saját hatalmával«.”

K: Néhány liberális kritikus úgy véli, hogy míg Pál levelei közül hét ugyanazon szerzőtől származik (Róm, 1. és 2. Kor, Gal, Fil, 1. Thessz, Filemón), addig a többi hét levél különböző szerzőktől származik (Ef, Kol, 2. Thessz, 1. és 2. Tim, Titusz és Zsidók). Természetesen a Zsidókhoz írt levél nem állítja, hogy Pál írta volna.

V: Négy okot hoznak fel ezen állításuk alátámasztására. Ezek közül azonban egyik sem állja meg a helyét.

A hosszú mondatok hossza (Ef és Kol): Az Újszövetség eredeti görög szövegében nem voltak írásjelek, ezért problémás a hosszuk becslése. De feltételezve, hogy a tudósoknak nincs kétségük, az Efézusbeliekhez írt levél 1:3–6, 1:7–10, 1:11–12 és 13–14 nem egy, hanem négy mondat, Aland és társai The Greek New Testament című művének 4. átdolgozott kiadása (1998) szerint. A Nestle-Aland Novum Testamentum Graece (1993) is ugyanezt állítja. Ehrman soha nem adta meg a forrást arra, hogy miért állította olyan bizonyossággal, hogy ez csupán egy mondat volt. Ugyanakkor 23 évvel korábban, az 1975-ös, 3. kiadású Aland és társai által szerkesztett The Greek New Testament című műben ezeket egy mondatként mutatták be, ezért feltételezem, hogy Ehrman a sokkal régebbi, elavult kiadást használta. Ugyanakkor az eredeti görög szövegben nem volt írásjel, így legfeljebb is csak gyenge érv az, ha arra alapozunk, hogy a 20. század végén az emberek hol gondolták, hogy a pontoknak helyük van – mielőtt meggondolták magukat.

Átlagos mondathossz (Ef és Kol): Ahogyan a modern tudósok megpróbálják felosztani a mondatokat, az Efézusbeliekhez és a Kolosszusbeliekhez írt levelekben az átlagos mondathossz (37,3, illetve 35,2 szó) hosszabb, mint más könyvekben (25,8, 23,4, 26,0, 21,7, 26,7, 29, 31,7, 22,7, 23,2, 24,2 és 25,8) Pál többi levelében, sorrendben. Ugyanakkor az átlagos mondathossz a Rómaiakhoz írt levél 1–5. fejezeteiben 35,8, az 1. Korinthusbeliekhez írt levél 1. fejezetében 35,6, a 2. Korinthusbeliekhez írt levél 6–10. fejezeteiben pedig 32 szó. Tehát alig van különbség az Efézusbeliekhez és a Kolosszusbeliekhez írt levelek – amelyek rövidebbek, de mélyrehatóak – és a Rómaiakhoz írt levél 1–5. fejezetei, az 1. Korinthusbeliekhez írt levél 1. fejezete, valamint a 2. Korinthusbeliekhez írt levél 6–10. fejezetei között.

Különböző szavak (2. Thessz., 1., 2. Tim., Tit.): Ha valaki átnézné az Újszövetségi kéziratokról, a kultuszokról és az Istennel való kapcsolatról szóló írásaimat, ugyanazzal a módszerrel arra a következtetésre juthatna, hogy három különböző ember voltam. Az emberek különböző szavakat használnak, amikor különböző témákról beszélnek. Csak akkor lehet ez jelentőségteljes, ha ugyanarra a dologra többféle szóválasztás létezik, és a szerző a különböző szavakat részesíti előnyben. Például a korábbi, egész gyülekezetekhez írt levelekben több név szerepel. Tehát ki kell-e zárni a neveket a számításból? A pásztori levelekben Pál beszél Timóteus anyjáról és nagymamájáról, valamint arról, hogy Timóteus és Titusz presbitereket és diakónusokat neveznek ki; tehát ki kell-e zárni ezeket a tárgyalásokat? Miután az üldözés egy ideig folytatódott, Pál a pásztori levelekben többet beszél az özvegyek gondozásáról, mint a korábbi levelekben. Tehát ezt is ki kell-e zárni? – és így tovább.

A hit leírása: Felvetődött, hogy a hit Pál korábbi leveleiben Krisztus halálának bizalommal teli elfogadását jelenti, míg a későbbi levelekben egy hitvallási és dogmatikus elvekből álló rendszert. Valójában mindkét levélcsoportban mindkettőt jelenti. Hitvallási és dogmatikus elvekből álló rendszert jelent a Gal 1,23; Ef 4,5; Ef 4,13 versekben

Krisztus halálának elfogadását jelenti a 2 Tim 1:5; 2 Tim 3:15; Tt 3:15 versekben

A hit, mint tanbeli hitvallás Pál korai leveleiben

Gal 1:23 „Csak azt hallották: »Az az ember, aki korábban üldözött minket, most azt a hitet hirdeti, amelyet egykor megpróbált elpusztítani.«”

Ef 4:5 „egy Úr, egy hit, egy keresztség”

Ef 4:13 „amíg mindnyájan el nem érjük a hitben és az Isten Fiának ismeretében való egységet, és el nem érjük a Krisztus teljességének mértékét.”

A hit mint bizalommal teli elfogadás Pál későbbi leveleiben

2 Tim 1:5 „Eszembe jut a te őszinte hited, amely először a nagymamádban, Loiszban, és anyádban, Eunikében lakozott, és meg vagyok győződve arról, hogy benned is ott van.”

2 Tim 3:15 „amelyek bölcsességre juttatnak téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.”

Titusz 3:15 „Üdvözöld azokat, akik a hitben szeretnek minket.”

A hit értelmezhető mindkét módon

1Kor 15:1–2, 14, 17 „Most pedig, testvéreim, emlékeztetni akarlak benneteket az evangéliumra, amelyet hirdettem nektek, amelyet elfogadtatok, és amelyben szilárdan álltok. Ezzel az evangéliummal vagytok megmentve, ha szilárdan ragaszkodtok ahhoz az igéhez, amelyet hirdettem nektek. Ellenkező esetben hiába hittetek. (14) És ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi hirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is. Ebben az esetben mi is hamis tanúkká válunk Istenről. Hiszen arról tanúskodtunk Istenről, hogy Ő feltámasztotta Krisztust a halálból. … (17) És ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitetek...” (Ez hangsúlyozza Krisztus feltámadásának tanítását, valamint Krisztus halálát is.)

Gal 3:7 „a hitből élők”

Gal 3:12 „a törvény nem a hitből származik”

Gal 3:23 „a hit eljövetele előtt”

Ef 1:15 „hallva a ti hitetekről az Úr Jézusban”

Ef 2:8 „Kegyelemből vagytok megmentve a hit által”

2 Tim 2:18 „eltértek az igazságtól. … aláássák egyesek hitét”

Tit 1:4 „gyermek a közös hitünkben”

Tehát a szerző nem próbált semmilyen alapot felmutatni Pál leveleinek elkülönítésére, csupán a kritikai tudósokhoz fordult, akik nem tudták sikeresen bizonyítani a különbségek alapját. De nem lenne elég csak azt kimutatni, hogy vannak különbségek; inkább azt kellene kimutatni, hogy vannak olyan különbségek, amelyek meghaladják a várható mértéket, figyelembe véve a különböző közönséget, a különböző témákat és Pál életének későbbi szakaszát.

K: Mi a bibliai kritika az evangéliumokkal kapcsolatban? Mit jelent a szövegkritika? Mi a különbség a magas szintű és az alacsony szintű kritika között? Melyik fajtát fogadják el manapság?

V: A szövegkritikának két formája létezik: az alacsonyabb szintű és a magasabb szintű. Először megvizsgáljuk, hogyan viszonyulnak ezek a kereszténységhez és a Bibliához, majd ugyanezeket az elveket alkalmazzuk az iszlámra és a Koránra is.

A Biblia alacsony szintű szövegkritikája elismeri, hogy a Szentírásban kézirati változatok léteznek, és mivel az eredeti példányok már nem állnak rendelkezésünkre, igyekszik megtalálni a legpontosabbat. Az Újszövetség minden szavának 97%-ában meglehetősen biztosak vagyunk, a fennmaradó rész nagy része pedig jelentéktelen, egy-két szavas eltérés, amely nem változtatja meg a jelentést. Az Újszövetségi kéziratok közötti bizonytalanságokat a www.biblequery.org oldalon tekintheti meg. Keresse meg az egyes könyvekhez tartozó „Kérdések és válaszok” részt, amelynek alján található egy link a kézirati eltérésekhez. Például a Máté-evangéliumban található eltéréseket a www.biblequery.org/Matthew Manuscripts.html (vagy .doc) oldalon találja.

A Biblia magasabb szintű szövegkritikája azoknak a szkeptikusoknak szól, akik megkérdőjelezik, hogy mely könyveknek vagy részeknek kell szerepelniük a Szentírásban. A keresztények másképp közelítik meg a szentírási változatokat, mint a muszlimok, mert a keresztények számára a jelentés a fontos, nem az egyes szavak. A muszlimok számára viszont az egyes szavak és mássalhangzók a fontosak.

A muszlim világban is létezik alacsonyabb és magasabb szintű szövegkritika.

A Korán alacsony szintű szövegkritikája azt vizsgálja, hogy a Warsh vagy a Hafs változat áll-e legközelebb az eredetileg beszélt arab nyelvhez. Íme, hogyan néz ki az „alacsony szintű szövegkritika” a Korán esetében. Jemenben több mint 15 000 oldalnyi régi Korán-szöveget fedeztek fel. Az 1999. januári Atlantic Monthly című folyóirat egyik cikke (43–56. o.) szerint: „A jemeni leletanyagban talált pergamenoldalak egy része úgy tűnik, hogy a 7. és 8. századra, vagyis az iszlám első két századára nyúlik vissza – más szóval ezek a ma létező talán legrégebbi Koránok töredékei voltak. Ráadásul ezek közül a töredékek közül néhány apró, de érdekes eltérést mutatott a szokásos Korán-szövegtől. Az ilyen eltérések – bár a szövegtörténészek számára nem meglepőek – aggasztóan ellentmondanak annak az ortodox muszlim hitnek, miszerint a Korán, ahogyan ma elénk került, egyszerűen Isten tökéletes, időtálló és változatlan Igéje.” Ezek közül az eltérések közül néhányat megtekinthet a www.QuranText.org oldalon.

A Korán magasabb szintű szövegkritikája: Íme két tipikus példa, valamint egy kiemelkedő példa.

Ubai bin Ka’b, Mohamed egyik titkára, további szúrákkal rendelkezik, és kihagy körülbelül 12 szúrát a mai Koránból (The Fihrist, 61. o., 43–48. lábjegyzet). A basrai Abu Musa szövege is megegyezett ‘Ubai szövegével. (Suyuti, Itqan I., 65. o.; Ibn Abi Dawud, Masahif, 180–181. o., valamint Noeldeke, Geschichte des Quran’s, 33–38. o.)

A 114. szúra hiányzik Ibn Mas’ud változatából (The Fihrist, 57. o.). Ibn Mas’ud Mohamed személyi titkára volt. Mohamed másoknak azt mondta, hogy Ibn Mas’udtól és három másik embertől tanulják meg a Koránt. (Bukhari, 6. kötet, 521. sz.) A 113. és 114. szúra kihagyása nem volt véletlen. Úgy tudjuk, hogy Ibn Mas’ud azt mondta: „A két varázsszúra [113, 114] nem Isten könyvéből való!” [www.answering-islam.org/Quran/Text/distortion.html]

Amit a muszlimok „sátáni verseknek” neveznek, az az 53. szúrában található. A következő források szerint Mohamed eredetileg a 53. szúra 19–20. versét így szavalta: „Láttátok már Latot, Uzzát, és egy harmadikat, Manatot? Ezek a magasztos darvak (közvetítők), akiknek közbenjárására reménykedni lehet.” (eredeti) szemben a következővel: „Láttátok-e Latot, Uzzát, és egy harmadikat, Manatot? Mi ez? Nektek a férfi nem, neki pedig a női? Íme, ez valóban a legigazságtalanabb megosztás lenne.”

Íme néhány korábbi muszlim író, akik ezt dokumentálták.

Al-Wahidi/Wakidi (meghalt 207/823-ban) írta az Asbab al-Nozul című művet.

Ibn Sa’ad/Sa’d (meghalt 230/845-ben) ismerte al-Wahidi művét, de ő maga életrajzíró volt, aki megírta a 15 kötetes Kitab al-Tabaqat al-Kabir című művet.

Ibn Isaq/Ishaq (meghalt 145/767 vagy 151/773-ban) egy shafi’ita szunnita volt, aki később saját, rövid életű iskolát alapított. Ő írta a Sirat Rasullallah (Allah prófétájának élete) című művet.

Ibn Jarir al-Tabari (meghalt 923-ban) egy szafiita szunnita volt, aki egy 38 kötetes, 915-ig terjedő iszlám világtörténetet írt. Őt „a kommentátorok sejkjének” nevezték. A 6. kötet 108–110. oldalán így ír:

Abu Ma’shar, a Khuraszánból származó (787–885)

Ibn Abi Hatim

Ibn al-Mundhir

Ibn Hajar Asqalaanból (773–852 A.H.)

Ibn Mardauyah

Musa ibn ‘Uqba

Zamakhshari híres kommentárja a 22:52-es szúrához. (1070–1143 A.D.)

Az első hat a The Book of the Major Classes című mű alapján szerepel, amelyet S. Moinul ‘Haq fordított.

K: Miért hiányzott [állítólag] a bibliai kritika az őskeresztény egyházban? Vagy voltak-e kritikai kérdések és problémák, mint amilyenekkel a modern korban találkozunk, de akkoriban csak marginális jelentőségűek voltak?

V: Nem így volt. Ezzel egyrészt megválaszolom a kérdést, másrészt összehasonlítom az iszlám helyzetével. A válasz három részből áll. A korai keresztények milyen aggodalmakat tápláltak a szentírás tartalmával kapcsolatban, milyen aggodalmaik voltak a szentírás pontosságát illetően, és melyek voltak azok a fontos kritikai kérdések, amelyek eltértek a maiaktól?

1. A Szentírás tartalma: A keresztények akkor váltak igazán tudatossá a Szentírás tartalmának fontosságáról, amikor a marcionita eretnek elkezdte saját Bibliáját összeállítani. Marcion körülbelül 170-ben halt meg. Íme, hogyan vélekedett erről Tertullianus. Ne feledjük, hogy a tintát eltávolítására „szivacsot” használtak, hasonlóan a mai radírhoz.

Tertullianus (205-ben) „Mert az emberi szövetség állandóságának képével védte az isteni végrendeletet. »Ábrahámnak és az ő magvának tettek ígéretet. Nem azt mondta, hogy »magvaknak«, mintha sokról lenne szó, hanem mintha egyetlenről lenne szó: »a te magvadnak«, aki Krisztus.« Szégyen Marcion szivacsára! De valójában felesleges hosszasan foglalkozni azzal, amit kitörölt.” Öt könyv Marcion ellen, 5. könyv, 4. fejezet, 435. oldal

2. A Szentírás átadása. A keresztények a Szentírás pontosságát is fontosnak tartották. Erre szükségük is volt, mert a hitetlenek hamisíthattak (és hamisítottak is) bizonyos dolgokat. Íme néhány példa.

Justinus a Mártír (kb. 138–165) azt mondja, hogy a zsidók félreidézték a 96. zsoltárt, mert kihagyták a „az erdőből” kifejezést. Valójában itt Justinus téved, és a héber maszorétikus szövegben nem szerepel az „az erdőből” kifejezés. Párbeszéd Tryphóval, egy zsidóval, 73. fejezet, 235. oldal

Justinus a Mártír (kb. 138–165) „Barátaim, most a Szentírásra úgy hivatkozom, ahogyan azt a Hetven fordította; mert amikor korábban úgy idéztem őket, ahogyan ti birtokoljátok őket, azzal titeket próbára tettelek [hogy megbizonyosodjak arról], milyen beállítottságúak vagytok.” Párbeszéd Tryphóval, egy zsidóval, 87. fejezet, 268. oldal

Irenaeus, a lyoni (Kr. u. 182–188) „ez a [hetvenek] által készített értelmezés a Szentírásról még Urunk [földre] való lejövetele előtt készült, és még a keresztények megjelenése előtt jött létre – hiszen Urunk Augustus uralkodásának körülbelül 41. évében született; Ptolemaiosz azonban jóval korábban élt, akinek uralkodása alatt a Szentírást értelmezték; –[mivel így állnak a dolgok, mondom,] valóban bebizonyosodott, hogy azok az emberek szemtelenek és önteltek, akik most más fordítások készítésére törekednek, miközben mi ezekből a Szentírásokból cáfoljuk őket, és arra kényszerítjük őket, hogy higgyenek Isten Fiának eljövetelében.” Iréneusz: Az eretnekségek ellen, 3. könyv, 21. fejezet, 3. szakasz, 452. o.

Caius (190–217) azt mondja, hogy az eretnekek merészen hamisították meg a Szentírást. 3. fejezet, 602. o. „De azokról az emberekről, akik a hitetlenek művészetét visszaélésszerűen használják fel saját eretnek tanításuk megalapozására, és az istentelenek ravaszságával meghamisítják az isteni Szentírások egyszerű hitét, mi szükség van arra, hogy elmondjuk: ezek nem állnak közel a hithez? Éppen ezért merészeltek kezet emelni az isteni Szentírásokra, azt állítva, hogy kijavították azokat. És hogy ezt nem hamisan állítom ellenük, azt bárki meggyőződhet róla, aki csak akar. Mert ha valaki úgy döntene, hogy összegyűjti és összehasonlítja az összes példányukat, sok eltérést találna közöttük. Asclepiades példányai mindenesetre eltérnek Theodotuséitól. És sok ilyen példány létezik, mert tanítványaik nagyon buzgón illesztették be a javításokat – ahogy ők nevezik –, azaz a mindegyikük által elkövetett torzításokat. Ráadásul Hermophilus másolatai sem egyeznek ezekkel; Apollonius másolatai pedig még önmagukkal sem állnak összhangban. Hiszen össze lehet hasonlítani azokat, amelyeket korábban készítettek, azokkal, amelyeket később egy meghatározott céllal eltorzítottak, és számos eltérést fogunk találni. Ami pedig a bűncselekményben megnyilvánuló hatalmas merészséget illeti, nem valószínű, hogy erről még ők maguk sem lennének tisztában. Mert vagy nem hiszik, hogy az isteni Szentírásokat a Szentlélek diktálta, és így hitetlenek; vagy pedig bölcsebbnek tartják magukat a Szentlélektől, és akkor mik is lennének, ha nem démonok? Nem tagadhatják azt sem, hogy a bűncselekmény az övék, hiszen a másolatokat saját kezükkel írták; és nem is azoktól kapták a Szentírás ilyen másolatait, akik először tanították meg őket a hitre, és nem tudnak olyan másolatokat felmutatni, amelyekről ezeket átmásolták. Néhányuk pedig még azt sem tartotta érdemesnek, hogy eltorzítsa őket; hanem egyszerűen tagadva a törvényt és a prófétákat törvénytelen és istentelen tanításuk kedvéért, a kegyelem ürügyével, a kárhozat legalacsonyabb mélységébe süllyedtek.”

Tertullianus (198–220) azt mondja, hogy az eretnekek meghamisították a Szentírást. A „Prescription Against Heretics” című mű 17. fejezetében, 251. oldalon.

Origenész (Kr. u. 235–245) a Jeremiásról szóló homíliák 14. homíliájának 3.1. fejezetében (137. o.) és a 16. homília 10.1. fejezetében (177. o.) tárgyalja a kézirati változatokat.

Origenész (Kr. u. 235–245) a Septuaginta egyik változatát tárgyalja a Jeremiás 16:17-hez kapcsolódóan. A „Jeremiásról szóló homíliák” című mű 16. homíliájának 5.2. fejezetében, 172. oldalon.

Origenész (kb. 227–240) az Eszter 4:22-t (Septuaginta) úgy idézi, hogy „a Septuaginta Eszter-könyvében” – Origenész János-kommentárja, 2. könyv, 7. fejezet, 330. o.

Methodius (Kr. u. 270–311/312) „Mivel tehát egyértelmű, és mindenki tanúsítja, hogy a házasságtörésből születettek is eljutnak a tökéletességre, nem szabad azt gondolnunk, hogy a Szentlélek a fogantatásokról és a születésekről tanított, hanem inkább talán azokról, akik eltorzítják az igazságot, akik hamis tanokkal megrontják a Szentírást, és így egy tökéletlen és éretlen bölcsességet hoznak létre, tévedésüket jámborsággal keverve.” A tíz szűz lakomája, 2. beszéd, 3. fejezet, 314. o.

3. Kritikus kérdések: Az őskeresztény egyház más kérdésekkel foglalkozott, mint a mai egyház. Számukra a legfontosabb feladat az volt, hogy hogyan védjék meg a nyájat a súlyos üldözésektől, hogyan válaszoljanak a különféle görög filozófiák érveire, hogyan reagáljanak legalább harminc különböző gnosztikus csoportra, és hogyan mutassák meg, hogy a görög–római és más típusú pogányságok hamisak.

A helyzet az iszlámban

A muszlim világban nézzük meg a Korán-kritikát a legkorábbi időktől kezdve, a későbbi tudósok szemszögéből, valamint a mai helyzetet.

A legkorábbi időktől kezdve Aisha, Mohamed egyik felesége aggódott a szöveg pontossága miatt. 2. szúra, 238. vers: Abu Yunus, Aisha felszabadított rabszolgája, másolatot készített a Koránból Aisha számára. A 2. szúra 238. versében volt egy kis eltérés. „Abu Yunus, Aisha felszabadított rabszolgája, így szólt: Aisha (Allah legyen vele elégedett) megparancsolta nekem, hogy másoljak le neki egy példányt a Koránból, és azt mondta: Amikor eljutsz ehhez a vershez: »Tartsd be az imákat és a középső imát« (2:238), szólj nekem; így amikor odaértem, szóltam neki, és ő diktált nekem (így): Tartsd be az imát, a középső imát és a délutáni imát, és állj fel igazán engedelmesen Allah előtt. ‘A’isha (Allah legyen vele elégedett) így szólt: „Így hallottam Allah Küldöttétől (béke és Allah áldása legyen vele).” Sunan Nasa’i 1. kötet, 475. szám, 340. oldal

Bukhari, 6. kötet, 60. könyv, 9. fejezet, 8. szám, 10. oldal „’Umar így szólt: »A legjobb Korán-felolvasónk Ubai, a legjobb bírónk pedig ’Ali; ennek ellenére Ubai egyes kijelentéseit figyelmen kívül hagyjuk, mert Ubai azt mondja: »Nem hagyok ki semmit abból, amit Allah Küldöttétől hallottam«, míg Allah azt mondta: »Bármely verset (kinyilatkoztatást) is helyezzünk hatályon kívül, vagy felejtessünk el, annak helyébe jobbat vagy ahhoz hasonlót hozunk« … (2:106)«”

A 10. századi iszlám irodalmi kompendium, a Fihrist (62. o.) így ír: „Ubayy ibn Ka’b kijelentése szerint a Korán versek száma összesen 6 210. A Korán szúráinak száma ‘Ata ibn Yasar kijelentése szerint 114; versei száma 6 170, szavai száma 77 439, betűi száma pedig 323 015. ‘Asim al-Jahdari kijelentése szerint 113 szúra van. A Korán versek teljes száma Yahya ibn al-Harith al-Dhamari szerint 6 226, míg betűinek száma 321 530.” [Az eredeti idézetben a számok ki voltak írva.]

Ma a Korán körülbelül 78 090 arab szót tartalmaz; további részletekért lásd: www.isos.org. A 77 439 szóhoz képest ez legalább 651 szó különbséget jelent.

‘Ubai bin Ka’b, Mohamed egyik titkára, további szúrákat tartalmaz, és kihagy körülbelül 12 szúrát a mai Koránból (The Fihrist, 61. o., 43–48. lábjegyzet). A basrai Abu Musa szövege is megegyezett ‘Ubai szövegével. (Suyuti, Itqan I., 65. o.; Ibn Abi Dawud, Masahif, 180–181. o., valamint Noeldeke, Geschichte des Quran’s, 33–38. o.)

Ma két szabványos arab szöveg létezik, a Warsh és a Hafs, és manapság úgy tűnik, hogy a kis eltérések nem okoznak nagy aggodalmat. Történelmileg azonban a muszlimok nagyobb aggodalommal tekintettek a szöveg jelentősebb változásaira.

Íme néhány példa a Warsh és a Hafs közötti eltérésekre.

2. szúra 119. vers: „és ne kérdezzetek!” (Warsh-féle átadás. Jóváhagyta az algériai Vallási és Alapítványi Minisztérium) szemben a „és titeket nem kérdeznek” (Hafs-féle átadás. Fahd király komplexum… Szaúd-Arábia) (www.QuranText.org/qiraat.html)

3. szúra 83. vers: „visszatértek” (Warsh-féle olvasat. Jóváhagyta az algériai Vallási és Alapítványi Minisztérium) vs. „ők visszatértek” (Hafs-féle olvasat. Fahd király komplexum… Szaúd-Arábia) (www.QuranText.org/qiraat.html)

A keresztények számára azonban az üzenet a fontos, nem a pontos szavak. Tehát például, ha egy hadsereg elfoglal egy várost, és sok nőt ejt fogságba, akkor azt kellene kérdezniük: „Hogyan akarja Isten, hogy szent legyek és tetszek Neki?”, nem pedig: „Van-e bármilyen bizonytalanság a mássalhangzókkal kapcsolatban?”.

K: Miért kellene az Újszövetségben hinni a Szentháromságban, hiszen ez a szó nem szerepel a Bibliában?

V: Az „Ószövetség”, „Újszövetség”, „engesztelés” és „Úr vacsorája” szavak sem szerepelnek a Bibliában, de ezekben a fogalmakban is hiszünk. A legjobb, ha nem a szavakról vitatkozunk, hanem azt nézzük, mit tanítanak. Ha a Szentháromság fogalmát tanítja a Biblia, akkor hinni kell benne. Ha a Szentháromság fogalma ellentétes a Bibliával, akkor nem szabad hinni benne. Egyetértünk?

A Szentháromság fogalmának tartalmáról lásd a Máté 28:19-ről szóló fejtegetést.

A mormonok számára érdemes megjegyezni, hogy az „örök fejlődés” kifejezés nem szerepel a Mormon könyvében.

A muszlimok számára érdemes megjegyezni, hogy bár a Koránban szerepelnek az egységre utaló kifejezések (wahed, wihdanea, ahd, fard, wahdo), a Tawheed (egység) szó, amely az iszlám központi teológiai elve, szintén nem szerepel magában a Koránban. Ugyanakkor, ahogyan ezt a tényt nem lehet felhasználni a tawheed igazolására vagy cáfolatára a muszlimok számára, úgy a Biblia teológiai szakszavainak hiánya sem szolgálhat a Szentháromság igazolására vagy cáfolatára. Egyéb, a Koránban nem szereplő muszlim fogalmak:

A Korán soha nem említi, hogy Ábrahám majdnem feláldozta Izmaelt. Inkább egy névtelen fiúról beszél.

A modern muszlim elképzelés, miszerint Mohamed bűntelen volt, nem szerepel a Koránban.

A szunnita muszlimok számára a szunna teljes fogalma, valamint az elfogadott hadíszok követése – amelyek közül néhányat a muszlimok is ellentmondásosnak ismernek el – nem szerepel a Koránban.

Az a gondolat, hogy a nem muszlimokat meg kell ölni, ha Mekkába jönnek, nem szerepel a Koránban.

Az a gondolat, hogy a zsidókat ki kell űzni Mekkából / Szaúd-Arábiából, nem szerepel a Koránban.

A síita muszlimok számára az imámok teljes koncepciója, valamint az a gondolat, hogy Istennek való engedelmességhez alapvetően csak az imámnak kell engedelmeskedni, nem szerepel a Koránban. Természetesen Ali és Husain vértanúsága sem szerepel a Koránban.

Sem a Bibliában, sem a Koránban nem szerepel a „monoteizmus” kifejezés, de ennek a szónak a hiánya természetesen nem bizonyítja, hogy a monoteizmus téves lenne.

K: Az Újszövetségben honnan származik a „Szentháromság” kifejezés?

V: Az első személy, akiről tudjuk, hogy használta a „Szentháromság” (görögül Trias) kifejezést, Theophilus antiochiai püspök (168–181/188) volt, az Autolycushoz írt levelének 2. könyvében, 15. fejezetében, 101. oldalon.

Alexandriai Kelemen is beszélt a „Szent Háromságról” a Stromata (193–202) című művében, az 5. könyv 14. fejezetében, a 468. oldalon.

Tertullianus (kb. 213) volt a második, akiről feljegyzésünk van, hogy a „Szentháromság” (latinul Trinitas) kifejezést használta a Praxeas ellen című levelében.

Hippolytus (Kr. u. 225–235/6) a Noetus eretneksége ellen című művében így ír: „És ezzel megmutatta, hogy aki ezek közül bármelyiket elhagyta, az nem dicsőítette Istent tökéletesen. Mert e Szentháromságon keresztül dicsőítik az Atyát.”

Origenész (Kr. u. 225–254) a János-kommentár 6. könyvének 17. fejezetében, a 366. oldalon említi a Szentháromságot.

A római Novatianus (250/254–256/7) egy 32 fejezetből álló könyvet írt, melynek címe: „Értekezés a Szentháromságról”.

Karthágói Ciprián (256) miután idézte Jézus szavait a Máté 28:18–19-ből, így szól: „Ő [Jézus] utal a Szentháromságra, amelynek szentségében a nemzeteket meg kellett keresztelni.” Ciprián levelei, 72. levél, 5. fejezet, 380. oldal.

Firmilianus, a kappadókiai Cezáreai püspök, levelében Karthágói Cipriánushoz (256) megemlíti a Szentháromságot. Cipriánus levelei, 74. levél, 11. fejezet, 393. o.

Munnulus, Girba püspöke megemlíti a Szentháromságot, és idézi a Máté 28:19-et: „…az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. A hetedik karthágói zsinat (258-ban), 567. o.

Euchratius, Thenae püspöke idézi a Máté 28:19-et: „…az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. A hetedik karthágói zsinat (258), 568. o.

Gregorius Thaumaturgus (Kr. u. 240–265) A hitvallás című művében (7. o.) említi az Atyát és a Fiút, és háromszor említi a „Szentháromságot”.

Egy „Hitvallás egyes részei” című mű (kb. 240–265) (valószínűleg Gergely Thaumaturgus műve, de ezt nem jelzi) az 5. fejezetben (41. o.), a 7. fejezetben (42. o.), a 18. fejezetben (45. o.) és a 20. fejezetben (45. o.) említi a Szentháromságot

Alexandriai Dionysius (Kr. u. 246–265) a 4. levél 8. fejezetének 93. oldalán kétszer is név szerint említi a Szentháromságot.

Dionysius, Róma püspöke (Kr. u. 259–269) „Mert ezek [az igazi tanítványok] valóban helyesen tudják, hogy a Szentírásban kijelentik a Szentháromságot, de azt a tanítást, hogy három isten van, sem az Ószövetségben, sem az Újszövetségben nem tanítják.” Dionysius of Rome, A sabellianusok ellen (ANF 7. kötet), 1. fejezet, 365. oldal

Methodius (Kr. u. 270–311/312) „Mert az Atya, a Fiú és a Szentlélek országa egy, éppen úgy, ahogyan lényegük is egy és uralmuk is egy. Ezért egy és ugyanazon imádattal imádjuk az egy Istenséget három Személyben, aki kezdet nélkül létezik, teremtetlen, végtelen, és akinek nincs utódja. Mert sem az Atya nem szűnik meg soha Atyának lenni, sem a Fiú nem szűnik meg Fiúnak és Királynak lenni, sem a Szentlélek nem szűnik meg annak lenni, ami lényegében és személyiségében. Mert a Szentháromságból semmi sem fog csökkenést szenvedni, sem az örökkévalóság, sem a közösség, sem a felség tekintetében.” Beszéd a zsoltárokról, 5. fejezet, 397. o. (Lásd még: A tíz szűz lakomája, 8. értekezés, 10. fejezet, 338. o. és 11. fejezet, 339. o.)

Alexandriai Sándor (313–326) azt mondja, hogy halála után a harmadik napon Jézus feltámadt, és elhozta nekünk a Szentháromságról szóló ismeretet. Levelek az ariánus eretnekségről, 5. levél, 302. o.

Közelről elkerült tévedés Justinosz mártírnál (Első védelme, Kr. u. 147–151) „…és mi joggal imádjuk Őt [Jézust], miután megtudtuk, hogy Ő maga az igaz Isten Fia, és Őt a második helyre, a prófétai Szellemet pedig a harmadikra helyezzük, és ezt be is fogjuk bizonyítani.” Justinosz mártír Első védelme, 13. fejezet, 166–167. o.

Közelről elhibázott kijelentés Athenagorasnál (177) „Ki ne csodálkozna tehát azon, ha azokat az embereket, akik Isten Atyáról, Isten Fiáról és a Szentlélekről beszélnek, és akik kijelentik mind az egyesülésükben megnyilvánuló hatalmukat, mind a sorrendben megnyilvánuló megkülönböztethetőségüket, ateistáknak nevezik? Tanításunk az isteni természetre vonatkozóan sem korlátozódik ezekre a pontokra; hanem elismerjük az angyalok és szolgák sokaságát is…” A keresztények védelmében, 10. fejezet, 133. o.

Közel áll hozzá Alexandriai Péter (306, 285–311) (részlet) „minden látható és láthatatlan teremtmény Teremtője és Ura, az egyszülött Fiú, valamint az Atyával és a Szentlélekkel egyidős és velük azonos lényegű Ige, isteni természete szerint Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus,…” 5. töredék, 282. o.

Következtetés: Ezek az antiochiai, római, alexandriai és más helyekről származó hivatkozások azt mutatják, hogy a „Szentháromság” kifejezés már több mint száz évvel a 325-ben tartott niceai zsinat előtt széles körben elterjedt volt.

Mellékesen megjegyezzük, hogy egy „közelről elhibázott eset” az, hogy bár Ignác (aki 107-ben vagy 116-ban halt meg), az apostol János tanítványa, nem használja a „Szentháromság” kifejezést, gyakran nevezi Jézust Istennek. Ignác második levelében az efezusiakhoz, a 9. fejezetben így ír: „És ti készen álltok Isten Atya építkezésére, és Jézus Krisztus eszközén, a kereszten keresztül emelkedtek fel a magasságba; és a kötél, amely a Szentlélek, húz titeket; a csörlőtök pedig a hitetek, a szeretetetek pedig az az út, amely felvezet a magasságba, Istenhez” (Ante-Nicene Fathers, 101. o.)

Justinus vértanú (kb. 138–165) a Zsidó Tryphóval folytatott párbeszéd című művének 57–65. fejezeteiben szintén nagyon jó magyarázatot ad a Szentháromságra, és arra, hogy miért kell Jézust imádnunk, anélkül, hogy ténylegesen használná a „Szentháromság” szót.

K: A szkeptikus Bart Ehrman így fogalmaz: „Jézus idején sok szent ember élt, például Hanina ben Dosa és Honi, a körrajzoló. Voltak pogány szent emberek is, mint például Apollóniosz Tyanai, egy filozófus, aki állítólag meggyógyította a betegeket, kiűzte a démonokat és feltámasztotta a halottakat. Állítólag természetfeletti módon született, és élete végén állítólag felment a mennybe. Ismerősen hangzik? Voltak pogány félistenek is, például Herkules, akik szintén képesek voltak feltámasztani a halottakat.” (Jesus, Interrupted, 172. o.)

V: Nincs tudomásom olyan ókori forrásról, amely azt állítaná, hogy Herkules képes volt feltámasztani a halottakat. Nem voltak „sok szent ember”, csak Hanina, Honi és Apollóniosz Tyanai. Mohamed 600 évvel később élt, és a legtöbb muszlim számára nem lenne illendő, ha Jézus csodákat tett volna, Mohamed pedig egyet sem. Így tehát csak Hanina, Honi és Apollóniosz maradnak.

Honi egyetlen tette az volt, hogy esőért imádkozott, köröket rajzolt, és azt mondta Istennek, hogy nem lép ki a körből, amíg esni nem kezd. Végül esett az eső.

Íme Hanina csodáinak listája. Bár ezek a csodák nem igazolhatók, még ha igazak is lennének, semmiképpen sem hasonlíthatók össze Jézus csodáival.

1) Hanina imádkozott két betegért, akik közül az egyik lázas volt, és mindketten meggyógyultak.

2) Egyszer Hanina imádkozott, hogy hagyjon fel az eső, és az azonnal elállt. Amikor hazatért, imádkozott, hogy térjen vissza az eső, és újra esni kezdett.

3) Haninának és feleségének nem volt kenyerük, ezért mégis bekapcsolták a kemencét, hogy a szomszédok ne vegyék észre. Amikor egy szomszéd átjött, csodás módon kenyér volt a kemencében.

4) Hanina felesége rábeszélte Haninát, hogy kérjen most egy kis részt az örök jutalmából, így Isten leeresztett egy arany asztallábat. A felesége ezután azt álmodta, hogy a mennyben az emberek háromlábú asztaloknál étkeznek, Haninának viszont csak kettő volt, ezért imádkozott, hogy Isten vegye vissza a lábat, és Isten eltüntette azt.

5) Egy asztal eltávolodott Haninától, amíg ő tizedet nem fizetett az ételben lévő fűszerek után.

6) Hanina szamárja még a tized nélküli ételt sem volt hajlandó megenni.

7) Hanina egy nagy, csiszolt sziklát akart elvinni Jeruzsálembe. Öt munkás rejtélyes módon megjelent, hogy 5 pénzért segítsenek neki cipelni. Azonnal elvitték Jeruzsálembe, majd eltűntek.

Hanina esetében az a figyelemre méltó, hogy ezek a csodák állítólag az I. században történtek. Ezeket a történeteket a zsidók találhatták ki, hogy ellensúlyozzák Jézus csodáit.

Apollóniusról, a tianai filozófusról szinte semmit sem tudunk, kivéve azt, amit életrajzírója, Flavius Philostratus írt Kr. u. 170–247 körül. Az életrajz megírására egy császár felesége bízta meg, aki megpróbálta felszámolni a kereszténységet. Íme egy rövid összefoglaló Apollónius állítólagos csodáiról.

Apollóniosz meglátja Prométheusz láncait, és elűz egy manót. Később Efézusban pestis tör ki. Apollóniosz egy öreg koldust azonosít a pestisdémonként, és azt mondja a városlakóknak, hogy kövezzék halálra. Beszél Achilles szellemével, kiűz egy démont, megjósol jövőbeli eseményeket, és megment egy férfit egy női vámpírtól. Nero uralkodása alatt az Apollónius ellen felhozott vádakat felsoroló tekercset rejtélyes módon kitörölték. Később legyőz egy etióp szatírt. Meggyógyít egy férfit, aki szerelmes volt egy Aphrodité-szoborba. Később, Domitianus uralkodása alatt a börtönben Apollonius csodás módon lerázza bilincseit. Miután felmentik, Apollonius Kis-Ázsiába utazik, ahol csodás módon szemtanúja lesz Domitianus meggyilkolásának. Egy krétai templomból felemelkedve hagyja el ezt a földet. Ezt követően megjelenik egy férfi álmában, megmutatva, hogy a lelkek halhatatlanok.

A keresztényeket Septimus Severus császár uralkodása alatt, Kr. u. 202-ben üldözték. Az első ismert brit keresztény vértanúkat Kr. u. 209-ben ölték meg. Philostratus Kr. u. 202 után a Septimus Severus római császári udvarának tagja volt, és a császárral és feleségével együtt Britanniába utazott, ahol a császár a piktek ellen harcolt, egészen Kr. u. 211-ben bekövetkezett haláláig. Septimus Severus felesége, Julia Domna, 217-ben bekövetkezett haláláig a császár pártfogója volt. Kifejezetten megbízta Philostratust, hogy írjon életrajzot a 150 évvel korábban élt tyanai Apollóniusról. Nagyon valószínű, hogy a művet a kereszténység terjedésének ellensúlyozására írták. A történetet teljes egészében Apollónius tanítványának és állandó társának, Damisnak a jegyzetfüzete alapján mesélik el. Mindenki egyetért abban, hogy ez a „Damis” teljes mértékben kitalált figura volt. Tehát egy, a kereszténység ellen irányuló, kitalált tanítványon keresztül elmesélt életrajz; ezeket a tényeket Ehrman felelőtlenül figyelmen kívül hagyta, amikor kétségeket akart ébreszteni Jézus csodáival kapcsolatban.

Ami e kitalált beszámoló kéziratos bizonyítékait illeti, mindössze 25 kézirat maradt fenn. A legkorábbi a 11. századból származik, a következő a 12.-ből, a többi pedig a 14. és 16. század között keletkezett, a The Resurrection of Jesus című mű 178. oldalának adatai szerint.

K: Voltak-e olyan írások, amelyekről úgy gondolják, hogy magától Jézustól származnak? Úgy emlékszem, hallottam néhányról, amelyeket az egyház elítélt.

V: A Jelenések könyve „Jézus Krisztus kinyilatkoztatása”, ezért egyesek úgy látják, hogy (szó szerint) Jézus állítja, bár természetesen János apostol írta le. Egyet kell értenünk az Efézusbeliekhez írt levél 2:20-as versével, amely szerint az egyház „az apostolok és próféták alapjára épült, Jézus Krisztus maga pedig a sarokkő”. A kereszténység „Jézus tanításához vezet” az általa kiválasztott próféták és apostolok (beleértve Pált is) révén.

A Jelenések könyvén kívül tanulmányaim során nem ismerem olyan ókori írást, amely azt állította volna, hogy maga Jézus írta. Vannak ugyan olyan modern írások, amelyek azt állítják, hogy Jézus elveszett művei, de természetesen az őskeresztény egyház soha nem ítélte el ezeket, mivel azok még nem is léteztek.

Lehet, hogy Önnek azok a művek jutnak eszébe, amelyek azt állították magukról, hogy különböző apostoloktól származnak, de valójában hamisítványok voltak. Különösen a gnosztikusok használták a Tamás-evangéliumot, csakhogy nekik különböző változatai voltak belőle. Ezen felül íme egy részleges lista azokról a könyvekről, amelyek hamisítványok voltak, és amelyeket az egyház elutasított:

A Pseudo-Máté-evangélium (mai neve)

József, az ács története

A Megváltó gyermekkori élete című arab evangélium

Nikodémus evangéliuma

Tómasz evangéliuma (gnosztikus) (140–200)

Pontius Pilátus jelentése

Pontius Pilátus lemondása

Szent Péter és Pál apostolok cselekedetei

Pál és Thekla cselekedetei

Pontius Pilátus levele Urunk Jézus Krisztusról = Pontius Pilátus cselekedetei (ma már nem létezik, de Justinus mártír (kb. 138–165) és Tertullianus (198–220) említi)

Barnabás cselekedetei (nem azonos a középkori hamisítvánnyal, a Barnabás-evangéliummal)

Fülöp cselekedetei

András és Máté cselekedetei

Péter és András cselekedetei

János könyve Mária elalvásáról

Mária elhunytáról szóló könyv

Az egyik „kedvencem” Péter cselekedetei. Ha jól emlékszem, Péter egy fogadóba ment, és a szobájában sok poloska volt, ami megakadályozta, hogy aludjon, pedig másnap prédikálnia kellett. Ezért megparancsolta a poloskáknak, hogy hagyják el a szobát, és azok engedelmeskedtek. Másnap reggel kinyitotta az ajtót, és egy sor poloska várakozott, hogy visszamenjenek a szobába. Péter megparancsolta nekik, hogy menjenek vissza az ágyba, és azok így is tettek.

Az egyik ok, amiért a Biblián kívül is biztosak lehetünk az eredeti írások hitelességében, valamint Jézus tanításaiban és jellemében, a korai keresztények.

Római Kelemen levelet írt a korinthusiaknak Kr. u. 96–98-ban. Alapvető üzenete az volt: „Miért nem teszitek azt, amit Pál 50 évvel ezelőtt meghagyott nektek?” Kelemen levele nagyon éleslátó, és annyira kiváló, hogy néhány keresztény tévesen azt hitte, hogy a Szentírás részét kéne képeznie. A levélben egyetlen pontot kivéve nem találtam hamis dolgokat. Klemens nyilvánvalóan igaznak tartja azt a legendát, miszerint az arab főnix ezer évig él, majd felégeti magát, és a hamvaiból feltámad. Ignác is sokat írt, ő pedig János apostol tanítványa volt. Papiasz szintén János apostol tanítványa volt, aki számos kötetet írt, sajnos ezek mind elvesztek. Csak néhány kivonat maradt fenn, amelyeket Eusebius Caesareai (tevékeny 325 körül) őrzött meg. A szmirnai püspök, Polikárp vértanú szintén János apostol tanítványa volt, és neki is volt egy tanítványa, a lyoni Iréneusz (182–188), aki megírta az „Eretnekségek ellen” című művet, amelyben több mint 30 különböző gnosztikus iskolát dokumentált. Körülbelül 1800 idézetet és hivatkozást tett az Újszövetség minden könyvéből (a Filemonhoz és a 3. János-levél kivételével), és írásai azt mutatják, hogy az ő Újszövetségében szereplő könyvek megegyeztek a maiakkal.

Van egy harmadik irodalmi kategóriánk is, mégpedig azok a újabb keletű művek, amelyekről egyesek szemében sikerült hitelesnek tűnniük. Az egyik ilyen műgyűjtemény a „Hamis dekrétumok” címet viseli. Ezeket a 9. században írták, valószínűleg a Frank Birodalomban keletkeztek. Olyan dolgokat állítottak bennük, mint például, hogy Péter a mennyek kulcsait egy utána következő „pápának” adta át. Egy másik mű a Barnabás-evangélium, amelyet állítólag egy elégedetlen szerzetes írt, aki áttért az iszlámra. Nem veszi figyelembe, hogy Jézus korának kultúrája nem azonos volt a középkori olasz kultúrával, lovagokkal, cipőfűzőkkel és hasonlókkal. Ráadásul, bár tartalmaz olyan tanításokat, amelyeket a keresztények eretnekségnek tekintenek, vannak benne olyan tanítások is, amelyeket az ortodox iszlám szintén eretnekségnek tartana. Mindazonáltal, mivel Jézus ebben megjövendöli, hogy Mohamed fogja követni őt, úgy hallottam, hogy ez a legkelendőbb vallási könyv egyes muszlim országokban.

Bár a korai, apostoli korszak utáni egyház nem „írta” a Szentírást, hálával tartozunk nekik azért, hogy felismerték számunkra, mi is valójában a Szentírás. Az Újszövetség minden egyes könyvére hivatkoztak a korai egyházi írók már Kr. u. 150 előtt, kivéve talán két nagyon rövid könyvet, a Filemon-levelet és a 3. János-levelet.

Iréneusz az Eretnekségek ellen című művében (428. o., 11. fejezet, 8. vers, írva Kr. u. 182–188 között) azt mondja, hogy a világ négy égtájához és a négy fő szélhez hasonlóan az evangéliumok száma sem kevesebb, sem több, mint négy. Más helyeken Máté, Márk, Lukács és János néven említi őket.

K: A szkeptikus Bart Ehrman alaptalanul állítja, hogy „ha Máté, aki körülbelül huszonöt-harminc évvel Pál után írt, valaha is elolvasta Pál leveleit, azok biztosan nem tűntek neki inspirálónak, nemhogy ihletettnek.” Jesus, Interrupted, 89. o. „Pál úgy vélte, hogy azok a Jézus-követők, akik megpróbálták betartani a törvényt, veszélyben voltak, hogy elveszítik üdvösségüket. Máté úgy vélte, hogy azok a Jézus-követők, akik nem tartották be a törvényt, és ezt még a legvallásosabb zsidóknál is jobban tették, soha nem nyerhetik el az üdvösséget.” Jesus, Interrupted, 90. o.

V: Máté a Jézus Krisztusról szóló evangéliumában nem írt Pálról, mert témája Jézus Krisztus volt. Ugyanígy hatástalan érvelést lehetne felhozni azzal kapcsolatban is, hogy Lukács az evangéliumában szintén semmit sem tudott Pálról – de csak akkor, ha semmit sem tudnánk az Apostolok cselekedeteiről.

K: A szkeptikus Bart Ehrman így ír: „Egyes olvasók számára meglepetésként hat, hogy ez a fajta zsidóellenesség a kereszténység megjelenése előtt sem a római, sem a görög, sem bármely más világban nem létezett, és ezért keresztény találmányról van szó. Természetesen néhány római és görög szerző becsmérelte a zsidókat a számukra furcsának tűnő szokásaik miatt… De a római és görög szerzők mindenkit becsmérelték, aki nem volt görög vagy római, és a zsidókat nem emelték ki külön. Amíg meg nem jelent a kereszténység.” (Jesus, Interrupted, 244. o.)

V: Ez a kijelentés egy elismert tudóstól valóban meglehetősen meglepő. Ez bizonyára meglepetés lenne azoknak a zsidóknak is, akiket a szeleukida IV. Antiokhosz Epifanész megölt, azoknak a zsidóknak, akik látták, ahogy a római Pompeius i. e. 63-ban meggyalázta a Szentek Szentjét. Csak a zsidókat űzték ki Rómából Claudius uralkodása alatt.

Ehrman itt oly sok szempontból téved, hogy számomra rejtély, miért követ el ilyen súlyos hibát, és miért tartják még mindig az ókori zsidó történelem tudományos szakértőjének.

a) A keresztények nem voltak antiszemiták, éppúgy, ahogy nem voltak „olaszellenesek” vagy „görögellenesek” sem. Ha azt mondjuk, hogy egy vallás nem helyes, az nem jelenti azt, hogy az emberek ellen vagyunk. Például 17 nicénai előtti keresztény író írta le, hogy a judaizmus téves. (Ebbe nem számítva Alexandriai Kelemen, aki csak a farizeusok ellen figyelmeztetett.) De 19 nicénai előtti keresztény író írta le, hogy a görög-római istenek tévesek. Az, hogy valaki azt állítja, egyesek téves dolgokban hisznek, nem jelenti azt, hogy gyűlöli őket, vagy előítéletes velük szemben. Ehrman azt állítja, hogy a konzervatív keresztények tévednek. De vajon a konzervatív keresztényekkel szembeni kritika automatikusan azt jelenti, hogy valaki gyűlöl minket? Ha ezt tagadná, akkor nem lehetne azt az érvet felhozni, hogy a zsidók tévesen hittek, és ezt előítéletnek nevezni.

b) Nincsenek példák a zsidók üldözésére a nikaiai zsinat előtti keresztények részéről. Az első példa a zsidók keresztények általi üldözésére Konstantin császárhoz köthető, aki erőszakmentesen bezárta a zsidó zsinagógákat, valamint a pogány templomokat is, hogy alattvalóit arra ösztönözze, inkább a templomokba járjanak. Ez láthatóan nagy mértékben bevált, és egyesek szerint a kereszténység azóta sem heverte ki teljesen ezt a csapást.

c) Pál és a többiek szerették a zsidókat. Pál a Rómaiakhoz írt levél 10:1-ben így szól: „Testvéreim, szívem vágya és imádságom Istenhez az izraeliták ügyében az ő üdvösségükért szól.” A Rómaiakhoz írt levél 9:1–4a-ban azonban még határozottabban fogalmaz: „Az igazat mondom Krisztusban; nem hazudok, amit a Szentlélekben lévő lelkiismeretem is megerősít. Mély fájdalom és szüntelen gyötrelem van a szívemben. Mert azt kívánnám, hogy én magam legyek átkozott és elválasztva Krisztustól testvéreim, a saját húsom és vérem, Izráel népe érdekében.” Példájával Pál megmutatja nekünk azt a szeretetet, amelyet a zsidó nép iránt kell éreznünk. Ami a zsidó nép állítólagos „másodrendű státuszát” illeti, Pál a Galatákhoz írt levél 3:28-ban így szól ellene: „Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.”

d) A rómaiak előtt is létezett antiszemitizmus.

Nem tudom, ismeri-e Bart Ehrman egy Antiochus Epiphanes nevű szeleukida császárt. Antiochus erőszakkal próbálta kiirtani a judaizmust, és a makkabeus felkelés volt a zsidók válasza erre. Az Eszter könyve az antiszemita Hámánról és a perzsa népről szól, akik beleegyeztek a zsidók megölésébe.

e) A kereszténység előtt is létezett az antiszemitizmus. Pontius Pilátust mentorának, az antiszemita Sejanusnak a befolyása révén nevezték ki tisztségébe. Sejanust Tiberius kivégeztette Kr. u. 31. október 9-én. Pilátus, aki Kr. u. 26–36 között kormányzott, az Evangelical Commentary on the Bible (Evangélikus Biblia-kommentár) 874. oldala szerint Kr. u. 6 óta Júdea ötödik római helytartója volt.

f) A nem keresztények körében is létezett antiszemitizmus. Egy Apion nevű görög írt egy könyvet, A zsidók ellen címmel, és Josephus Története részben válasz volt Apion könyvére.

K: Ehrman így ír: „Pál számára a hit azt jelentette, hogy bizalommal elfogadta Krisztus halálát annak érdekében, hogy helyes viszonyba kerüljön Istennel. Ez egy kapcsolati fogalom, amelynek jelentése nagyjából megegyezik a »bizalom« szóval. A Pásztori levelekben azonban a szó más jelentéssel bír: azt a hitbeli tanok és eszmék összességét jelenti, amelyek a keresztény vallást alkotják (Titus 1:13). Ez nem egy kapcsolati kifejezés, hanem egy olyan kifejezés, amely a keresztény tanítások összességét, a hit tárgyát határozza meg – és így használják ezt a kifejezést a későbbi keresztény kontextusokban. Így ez egy példa arra, hogy a Pásztori levelek hogyan tűnnek egy későbbi, nem pálos környezetből származónak.” (Jesus, Interrupted, 130. o.).

V: A Galaták 1:23; az Efézusbeliek 4:13 és más versek bizonyítják, hogy Ehrman egyrészt nem tudja, miről beszél, másrészt a 2 Timóteus 1:5; a 2 Timóteus 3:15 és a Titusz 3:15 bizonyítják, hogy Ehrman téved. Pál a hit mindkét aspektusát bemutatja mind korábbi leveleiben (epistolákban), mind későbbi, pásztori leveleiben.

A. A hit mint tanbeli meggyőződés:

A1. Pál korábbi levelei (Ehrmannal ellentétben)

Gal 1:23 „Csak azt hallották: »Az az ember, aki korábban üldözött minket, most azt a hitet hirdeti, amelyet egykor megpróbált elpusztítani.«”

Ef 4:5 „egy Úr, egy hit, egy keresztség”

(Ehrman egyetért azzal, hogy az alábbi könyvek azt tanítják, hogy a hit egy tanbeli meggyőződésekből álló rendszer)

Ef 4:13 „amíg mindnyájan el nem érjük a hitben és az Isten Fiának ismeretében való egységet, és el nem érjük a Krisztus teljességének mértékét.”

A2. Pál pásztori levelei (Ehrman is egyetértene ezzel)

1 Tim 4:6 „…a hit szavai”

Tit 1:13 „Ezért szigorúan fedd meg őket, hogy szilárdak legyenek a hitben, és ne figyeljenek a zsidó mítoszokra, sem az igazságot elutasító emberek parancsaira.”

Tit 2:2 „szilárdak a hitben”

Következtetés: Vannak olyan versek, ahol a hit az igazságot vagy a tanítást jelenti mind Pál korai leveleiben, mind a pásztori levelekben.

B. A hit általános értelemben vett bizalomként

B1. Pál korai levelei (Ehrman is egyetértene ezzel)

Róm 1:17 „hitből él”

Róm 3:25 „hit az Ő [Jézus] vérében”

Róm 4: Ábrahám hit által igazult meg

Gal 2:16 „igazságra jutott a Krisztusba vetett hit által”

Gal 3:2b „a hit hírét hallva”

Gal 3:8 „a nemzeteket hit által igazítja meg”

Gal 3:9 „a hit emberei”

Gal 3:11 „az igaz az hitből él”

Gal 3:22 „Jézus Krisztusban való hit által tett ígéret”

Gal 3:24 „hit által igazultak”

Gal 3:25 „de a hit eljövetele”

Gal 3:26 „Krisztus Jézusba vetett hit által”

Gal 5:5 „az igazság reménye a hitből fakad”

Ef 1:1 „hűségesek Jézus Krisztusban”

Ef 1:15 „hitetek az Úr Jézusban”

Ef 3:17 „hogy a hit által Krisztus lakozzon a ti szívetekben”

B2. Pál pásztori levelei (Ehrmannal ellentétben)

2 Tim 1:5 „Eszembe jut a te őszinte hited, amely először a nagymamádban, Loiszban, és anyádban, Eunikében lakozott, és meg vagyok győződve arról, hogy benned is ott van.”

2 Tim 3:15 „amelyek bölcsességre juttatnak téged az üdvösségre Krisztus Jézusban való hit által.”

Tit 3:15 „Üdvözöld azokat, akik a hitben szeretnek minket.”

C. A hit értelmezhető mindkét módon

C1. Pál korábbi levelei

1Kor 15:1-2,14,17 „Most pedig, testvéreim, emlékeztetni akarlak titeket az evangéliumra, amelyet hirdettem nektek, amelyet elfogadtatok, és amelyben szilárdan álltok. Ezzel az evangéliummal vagytok megmentve, ha szilárdan ragaszkodtok ahhoz a szóhoz, amelyet hirdettem nektek. Ellenkező esetben hiába hittetek. (14) És ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi hirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is. Ebben az esetben mi is hamis tanúkká válunk Istenről. Hiszen arról tanúskodtunk Istenről, hogy Ő feltámasztotta Krisztust a halálból. … (17) És ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitetek...” (Ez hangsúlyozza Krisztus feltámadásának tanítását, valamint Krisztus halálát is.)

Gal 3:7 „a hitből élők”

Gal 3:12 „a törvény nem a hitből származik”

Gal 3:23 „a hit eljövetele előtt”

Ef 1:15 „hallva a ti hitetekről az Úr Jézusban”

Ef 2:8 „Kegyelemből vagytok megmentve a hit által”

C2. Pál pásztori levelei (ezek mindkét értelmezésben értelmezhetők)

2 Tim 2:18 „eltértek az igazságtól. … aláássák egyesek hitét”

Tit 1:4 „gyermek a közös hitünkben”

K: Mivel Istennek nincs fizikai teste, hogyan lehet Jézus Isten Fia? A muszlimok azt állítják, hogy ez a kereszténység egyik alapvető tévedése.

V: A keresztények NEM hiszik, hogy Jézus Isten Fia lenne durva fizikai vagy szexuális értelemben. Ez a kifejezés inkább annak a mély jelentésének a kifejezése, hogy Jézus mennyiben különbözik minden teremtett lénytől. A síita muszlimoknál van egy ehhez kissé hasonló fogalom. Amikor azt mondják, hogy „Ali Isten ujja”, nem azt hiszik, hogy Istennek tíz ujja van, mint az embereknek. Ez számukra inkább egy mélyebb jelentéssel bíró kifejezés.

K: Zavar egy válasz, amit a „Bibliai kérdések” rovatban adott, miszerint Jézus Isten, pedig ez egyszerűen nem igaz. Jézus soha nem állította magáról, hogy Isten lenne. Ő Isten fia, a Messiás. Helytelen, hogy félrevezeti az embereket, mert ezzel veszélybe sodorja az üdvösségüket. Kérem, olvassa el ezeket a bibliai verseket, és módosítsa a válaszát.

A Jn 14:1-4 megmutatja a különbséget az Atya és a Fiú között.

A Lk 18:19-ben Jézus maga mondja, hogy senki sem jó, csak Isten egyedül, amikor valaki jónak nevezi őt. Ismét elhatárolta magát.

A Mk 13:32-ben és a Mt 24:36-ban Krisztus maga mondja, hogy senki sem tudja, mikor jön el a vég, csak Isten, és még ő sem.

A Mt 23:8-10-ben Krisztus maga is egyértelmű különbséget tesz a tanító, a vezető és az Atya között.

A Mt 5,16 szerint az Atya a mennyben van.

Az ApCsel 4,12 szerint az üdvösség Krisztuson keresztül valósul meg, de Isten adta nekünk Krisztust.

A Zsid 13:21, az 1Pét 2:19–25, az 1Jn 2:2–6 és az 1Jn 2:23 mind megkülönböztetik Istent és Krisztust. Isten az Atya, az Adakozó, a Teremtő. Krisztus a Messiás, az Áldozat, a Fiú.

A 2Móz 20:3, a 5Móz 6:4-5 és a 5Móz 32:39 szerint Isten azt mondja, hogy ne legyen más istened rajta kívül. Bűn Krisztust istenné tenni vagy Krisztust Istennek nevezni. Isten egyedül Isten, Krisztus pedig a Messiás. Ő az Isten Báránya. Ő Isten Fia, akit azért teremtettek, hogy példát mutasson arra, milyennek kell lennie a tökéletes embernek. Az emberiségnek szüksége volt a tökéletesség és a szeretet testben megjelenő példájára. Jézus az a példa. Ő tökéletes ember volt, isteni tudással, és Isten lakozott benne. Amikor azt mondta, hogy „az Atya és én egy vagyunk”, azt azért mondta, mert ő Istenben lakozott, és Isten bennünk lakozott. Tökéletes egységben volt Istennel, és azért küldték hozzánk, hogy tudassuk velünk: mi is tökéletes egységben lehetünk Istennel. Soha nem állította magáról, hogy ő a mennyei Atya, és nagy bűn másokat tévesen erre a gondolatra vezetni. Számos szentírási hely van, amely hatalmas különbséget tesz Isten és Krisztus között, mégis nem emlékszem, hogy bárhol is olvastam volna olyan szentírási helyet, ahol Krisztus azt mondta volna, hogy ő Isten.

V: Köszönöm őszinte üzenetedet. Természetesen nem akarom félrevezetni másokat az üdvösségükkel kapcsolatban. Remélhetőleg „zavarba jövünk”, ha hamis tanokban élünk, és megnyugvást találunk, amikor egyetértünk az igazságban. Rengeteg szempontot hoztál fel rövid üzenetedben. Szeretném egyenként átvenni a 11 pontodat, hogy lássuk, miben értünk egyet, és miben nem.

1. Ahogy említetted, nem lehetnek más isteneink, ahogyan azt a II. Mózes 20:3; a V. Mózes 6:4–5; 32:39 parancsolja. A Rómaiakhoz írt levél 1:23,25 szerint az istentelen emberek bűneinek egyike az volt, hogy a Teremtő helyett a teremtett dolgokat imádták és szolgálták. Nem szabad imádnunk vagy istenként szolgálnunk semmilyen angyalt vagy más teremtett lényt. Ha feltételezzük, hogy Jézus nem volt Isten, és valaki Jézust Istennek nevezte, egyetértesz azzal, hogy ez nagyon súlyos bűn lenne?

2. Tamás, a tanítvány, Jézust Istennek nevezte a János 20:28-ban. Tamás még ennél is tovább ment. A János 20:28 valójában azt mondja, hogy Tamás így szólt Jézushoz: „Uram és Istenem!” Jézus így válaszolt Tamásnak: „Mert láttál engem, hittél; boldogok azok, akik nem láttak, és mégis hittek.” Jézusban nincs a legcsekélyebb jel is a Tamás felé irányuló szemrehányásra. Valójában az egyetlen, ami akár csak távolról is negatívnak tűnik Jézus szavaiban, az az, hogy azok, akik nem látták Jézust személyesen, és mégis hisznek (ebben Jézusban), boldogabbak azoknál, akik látták Jézust, és mégis hisznek ebben. Most tehát vagy

a) Tamás tévedett, és bűnt követett el azzal, hogy Jézust Istennek nevezte, és talán Jézus is bűnt követett el azzal, hogy ezt elfogadta, és nem feddte meg Tamást, vagy

b) Tamásnak igaza volt, és Jézusnak is igaza volt, amikor megerősítette, amit Tamás mondott.

Egyetértesz azzal, hogy Tamásnak itt biztosan igaza volt?

3. Különállóak, de nem elkülönültek: Vannak dolgok, amelyek elkülönülhetnek egymástól, anélkül, hogy bármilyen közös vonásuk lenne. Vannak dolgok, amelyek különállóak, abban az értelemben, hogy bizonyos dolgokban különböznek, más dolgokban pedig közös vonásaik vannak. Például a lóhere három levele különálló abban az értelemben, hogy három karéjból áll. Ugyanakkor nem elkülönültek, mert középen összekapcsolódnak. (Ez a példa eredetileg Írországból származó Patriktól származik, egy igazán példamutató hívőtől, aki körülbelül Kr. u. 400-ban élt.) Mindenesetre, egyetértek azzal, hogy az általad felhozott versek közül sok valóban különbséget mutat az Atya és a Fiú között. Az, hogy bebizonyítjuk, az Atya és a Fiú két különálló személy, nem jelenti azt, hogy teljesen elkülönültek lennének egymástól. Legalábbis egy nevet osztanak meg, hiszen a Máté 28:19 szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében (nem neveiben) keresztelkedünk meg.

A milánói Ambrus keresztény író (Kr. u. 378–381) „A Szentlélekről” című művének 1. könyvének 13. fejezetében bővebben írt az isteni nevek megosztásáról. További információkért lásd: The Nicene and Post-Nicene Fathers, 2. sorozat, 110–111. o.

a) Ugyanaz a természetük (Filippi 2:6)

b) Ugyanaz a tisztelet jár nekik (János 5:23)

c) Az Atya és Jézus mindenben közös „tulajdonosok”. János 16:15; 17:10.

d) A földön az Atya Jézusban lakozott. János 10:38; 14:10–11.

e) A földön Jézus az Atyában volt. János 10:38; 14:11

f) Ha valóban ismered Jézust, akkor ismered az Atyát is, és láttad az Atyát. János 14:7–9

g) Senki sem jut el az Atyához, csak Jézuson keresztül. János 14:6; 6:45; ~8:24; ApCsel 4:12

h) Mindkettőt jogosan imádják (Zsidók 1:6)

i) Mindkettőt jogosan nevezik Istennek (János 1:1; 20:28, Zsidók 1:8,9)

j) Mindkettőhöz imádkoznak (Apostolok cselekedetei 7:59-60)

k) A világon minden mindkettőjük által lett teremtve (János 1:3, 10; Kolossé 1:16)

l) Az istenség teljessége Jézusban van (Kolossé 1:19).

m) Egyek a szellemben, a szeretetben és a célban. Ha az egyiknek valóban engedelmeskedünk, a másiknak is engedelmeskedünk.

Tehát egyetértesz azzal, hogy különállóak, de vannak olyan közös vonásaik, amelyekben nem különülnek el egymástól?

4. Az egység-pünkösdi tan téves: Az előző pont fontos, mert létezik egy modalizmus nevű eretnekség, amelynek az egység-pünkösdi tan egy modern formája, és amely azt tanítja, hogy az Atya, a Fiú (Krisztus) és a Szentlélek minden tekintetben egy és ugyanaz. Jézus keresztségéről szóló versek, valamint az általad felhozott versek (János 14:1–4, Máté 5:16, 1 János 2:23 stb.) bizonyítják, hogy az egység-pünkösdi tan téves. Azt hiszem, ebben egyetértünk.

5. Krisztus, a mi Tanítónk, nem cáfolja a Szentháromságot: Valamennyire nem értek egyet a Máté 23:8–10-re vonatkozó következtetéseddel, mert ha Krisztus a mi Tanítónk, vajon ez azt jelenti-e, hogy nem szabad semmit sem tanulnunk a Szentlélektől, sem attól, amit Isten Atya a természetben vagy Isten szavában kinyilatkoztatott? Természetesen egyetérthetünk abban, hogy ez nem így van. Úgy vélem azonban, hogy azzal próbáltad alátámasztani az állításodat, hogy van különbség az Atya és a Fiú között, és ezzel máris egyetértek.

6. Az üdvösség Isten műve! Egyébként az ApCsel 4,12 és az 1Jn 2,2–6 alapján: az üdvösségünk ember műve vagy Isten műve? Az üdvösségünk Isten ajándéka. Ha Jézus csupán ember lenne, akkor az üdvösségünk ember műve lenne, mivel Jézus is ember volt.

7. Jézus és Isten: Úgy gondolom, kellőképpen bebizonyítottam, hogy bár az Atya és Jézus különbözőek, ez nem jelent problémát. Ez azonban még nem ad választ arra a különbségre Jézus és Isten között, amelyet a Zsidókhoz írt levél 13:20–21 és más versek is megmutatnak. (Nem hiszem, hogy az 1. Péter 2:19–25 ezt mutatná, de más versek igen, így ez vitatható kérdés.) Ne feledjük, hogy az elohim (Isten/isten) kifejezésnek legalább négy különböző jelentése van a Bibliában. Jézus elismerte, hogy több jelentése is van a János 10:34–39-ben, ahol a Zsoltárok 82:6-ot idézi. Íme a jelentések a Bibliában:

Azok, akiket isteneknek neveznek, sőt bálványoknak is. 1 Korinthus 8:5-6; Mózes 31:30,33

Az Atya. Galátus 1:1, Efézus 1:2–3, 17, Zsidók 1:9 (2. előfordulás) stb.

Jézus. Zsidók 1:9 (első előfordulás); János 1:1,18; Hóseás 1:7; Ézsaiás 7:14; 1 János 5:11,12 és 21; Kolossé 2:9 és Máté 1:23

A Szentlélek. Róma 8:9–16; Lukács 1:35; 1 János 4:12, 13, 15–16; 1 Korinthus 3:16, szemben az 1 Korinthus 6:19-cel; ApCsel 5:4

8. Jézus istenségét bizonyító versek: Azt mondod, nem jut eszedbe egyetlen olyan igehely sem, ahol Jézus azt mondta volna, hogy Ő Isten. Pedig amellett, hogy Tamás ezt mondja a János 20:28-ban, a Zsidókhoz írt levél írója is ezt állítja a Zsidókhoz írt levél 1:8,9-ben, és János apostol is Istennak nevezi Jézust a János 1:1 végén. Jézus maga is azt állította, hogy Ő Isten a János 8:58-ban. Jézus így válaszolt: „Mielőtt Ábrahám született, én vagyok!”. Az „Én vagyok” kifejezés Isten isteni neve volt. Nos, vagy a zsidók helyesen értették Jézus szavait, amikor köveket ragadtak, hogy megkövezzék Őt, vagy pedig félreértették Jézus szavait. Egyetértesz ezzel?

9. Csak Isten jó: A Lukács 18:19-ben, mivel az ember olyan könnyedén dobálta a „jó” szót, és nem ismerte el Jézust Istenként, Jézus megkérdőjelezte, miért használja olyan szabadon azt a „jó” szót. Jézus János 10:11-ben a Jó Pásztornak nevezte magát. Ön maga is említette, hogy Jézus a tökéletesség és a szeretet példája volt, és tökéletes ember. Mivel Jézus jó volt, és a Lukács 18:19 nem tagadta, hogy Jézus jó lenne, a Lukács 18:19 azt sem tagadta, hogy Jézus Isten lenne. Egyetért ezzel?

10. Jézus a földön nem tudta, mikor tér vissza. A Márk 13:32-ben és a Máté 24:36-ban azt olvashatod, hogy még Jézus sem tudta, mikor tér vissza. Ez igaz Jézusra – a földön. A Filippi 2:7–8 szerint Jézus önként megüresítette magát, amikor a földre jött. A földön Jézus nem élt saját hatalmával vagy tudásával, hanem Isten Atyára támaszkodott. Jézus még imádkozott is azért, hogy dicsősége visszaadassék neki (János 17:5).

11. A korai keresztények azt tanították, hogy Jézus is Isten volt. Helytelen másokat félrevezetni Jézus istenségének igazságát (vagy hamisságát) illetően. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen fontos dolgot az apostolok egyértelművé tettek volna. Az, hogy Jézus Isten, nem csupán „valami újszerű dolog”, amit a modern emberek találtak ki. Ignác, János apostol tanítványa, Polikárphoz írt levelében (3. fejezet) így ír az Úr második eljöveteléről: „Keressétek azt, aki az idők felett áll, azt, akinek nincs ideje, azt, aki láthatatlan, azt, aki értünk láthatóvá vált, azt, aki megfoghatatlan [érinthetetlen], azt, aki szenvedélytől mentes [érzelmeken túli], azt, aki értünk szenvedett, azt, aki értünk mindent elviselt minden formában.” Ignatius tehát úgy értette, hogy Isten Fia a láthatatlan, időtlen Isten Atya látható, időbeli megjelenése volt. Az Efézusbeliekhez írt levél 7. fejezetében Ignatius Krisztusról mint megtestesült Istenről beszél. Továbbá azt mondja, hogy Jézus „Máriából származott, ugyanúgy, mint Isten, először a szenvedésnek alávetve, majd azon túlhaladva”.

Hasonlóképpen Hippolytus (225–235/6) is írt erről. Íme, amit a Noétosz eretneksége ellen című művének 14. fejezetében, a 228. oldalon mondott: „Ha tehát az Ige Istennél volt, és egyben Isten is volt, mi következik ebből? Nem két Istenről fogok beszélni, hanem egyről; két Személyről azonban, és egy harmadik gazdaságról (rendről), nevezetesen a Szentlélek kegyelméről. Mert az Atya valóban Egy, de két Személy van, mert ott van a Fiú is; és ott van a harmadik, a Szentlélek.”

Egyetért azzal, hogy a Biblián kívül már az apostolok tanítványai idején is hirdették azt a tanítást, hogy Jézus Isten?

Végül, ha nem tévedek, azt hiszem, minden egyes felvetésére válaszoltam. Kérem, jelezze, ha valamit kihagytam, vagy ha úgy gondolja, hogy a logikám bármely ponton hibás volt. Egyetértek Önnel abban, hogy bűn lenne Krisztust Istennek nevezni, ha Krisztus valójában nem lenne Isten. Egyetért azonban azzal, hogy bűn lenne azt mondani, hogy Krisztus nem Isten, ha valójában Krisztus Isten volt?

K: Hogyan lehet az Atya, a Fiú és a Szentlélek mind Isten, hiszen az Ószövetség olyan erőteljesen hangsúlyozta, hogy csak egy Isten van?

V: Először is, az Atya, a Fiú és a Szentlélek közötti kapcsolat teljes leírása nem csupán olyasmi, amit Isten még nem tárt fel előttünk, hanem ha teljes mértékben felfedte volna, az valószínűleg meghaladná a megértésünket. Képzeld el egy pillanatra, hogy léteznek olyan lények, akik egy kétdimenziós világban élnek, és te tudnál velük kommunikálni. Hogyan írnád le magad? Először is azt mondhatnád, hogy valami olyan vagy, amit megérthetnek, de nem teljesen. Például négy ujjadat benyújtanád a világukba, és azt mondanád, hogy azok a négy kör, amit látnak, valójában összekapcsolódnak. A kétdimenziós világ szkeptikusai körbejárhatnák mind a négy kört, és mivel az ujjaid az ő megértésük szerint nem kapcsolódtak össze, arra a következtetésre jutnának, hogy hazudsz. A másik végletben mások azt mondhatnák, hogy mivel összekapcsolódtak, a négy ujj elkülönültsége illúzió volt, és valójában nem is voltak különálló ujjaid. Mások talán szeretnének képet készíteni rólad, ezért furcsa rajzokat készítenének négy körről, vagy éppen négy összekapcsolt körről. Te azt mondanád nekik, hogy ne fáradjanak a rajzokkal, mivel azok még csak közel sem adnák vissza megfelelően a valóságot.

Lehet, hogy nem tudunk mindent megérteni a Háromságos Istenről, de szerencsére nem is kell megpróbálnunk. Csak azt kell megtanulnunk, amit az Úr kinyilatkoztatott: csak egy Isten van, és csak Istent kell imádnunk, dicsőítenünk és imádkoznunk hozzá, nem pedig az Isten által teremtett teremtményeket. A Biblia azonban azt mutatja, hogy mind az angyalok, mind az emberek imádják, dicsőítik és imádkoznak Jézushoz, és hogy Jézust megfelelő módon imádják.

Íme egy ábra, amely segíthet. Rajzolj egy kört a közepére, és írd rá: „Isten”. Rajzolj három kört ennek a körnek a köré, a legfelsőre írd: „Az Atya”, a két oldalira pedig: „A Fiú” és „A Szentlélek”. Kötözd össze a külső köröket a középső körrel három vonallal. Írd rá mindegyik vonalra: „van”. Kötözd össze a külső köröket egymással, és írd rá a három vonalra: „nincs”.

Ahogyan előző e-mailemben is említettem, néha, amikor a „Isten” szót használják a Bibliában, az Istenre, az Atyára utal. Ahogyan te is rámutatsz, amikor Jézus Istenhez imádkozott, például a Gecsemáné-kertben, Jézus NEM magához imádkozott. Kissé humorosnak találom, hogy éppen most olvasom erről szóló leveledet, mert alig két nappal ezelőtt írtam egy rövid cikket, amelyben megemlítettem az egységpünkösdi hamis tanítást, és pontosan ugyanazt a megállapítást tettem, amit te is. Az „Isten” szó valóban „Isten Atyát” jelenti a Biblia számos helyén, beleértve a Zsidókhoz írt levél 1:9-ben szereplő „a te Istened” kifejezést, valamint a Zsidókhoz írt levél 1:6-ban szereplő „amikor Isten” kifejezést is.

Ugyanakkor a „Isten” szó sok helyen „Isten Fiát” is jelenti. Nézzük meg újra a Zsidókhoz írt levél 1:8–9-et. A Zsidókhoz írt levél 1:8 így szól: „A Fiúról pedig ezt mondja: »A te trónod, ó Isten, …«”.

Nem hiszem, hogy az emberek pusztán tévedésből kezdtek el Krisztust imádni, mert a bűntelen angyalok maguk is imádták a Bárányt (Jézust) a Jelenések 5:12-ben, mondván: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy hatalmat, gazdagságot, bölcsességet, erőt, tiszteletet, dicsőséget és áldást kapjon!” Emellett János apostolnak volt egy tanítványa, Ignác. Ignác hagyott hátra néhány írást, és nyilvánvalóan azt hangsúlyozta, amit tanítottak neki, hogy Jézus Isten volt.

Most az előző leveledben azt állítottad, hogy a II. Mózes 20:3; a V. Mózes 6:4–5, 32:39 bizonyítja, hogy nem szabad más isteneket imádnunk. A legutóbbi leveledben nehezen tudsz túllépni azon az ószövetségi ponton, hogy csak egy Isten volt. Nos, kérlek, ne lépj túl ezen! Ragaszkodj ehhez az igazsághoz! Mégis, még az Ószövetség is utal arra, hogy ez nem a történet vége. A Zsoltárok 110:1 (az Újszövetségben leggyakrabban idézett ószövetségi vers) így szól: „Az Úr így szólt az én Uramhoz: »Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábaid alá teszem lábdombnak!«” (BSB) Ki ez a „Fiú”, ez a „második”, akit szintén Urnak kell neveznünk? Természetesen ez Jézus.

Gyanítom, hogy az a pont okozza a zavart, amikor a „Isten” és az „Úr” szavakat használják a Bibliában az Igaz Istenre és az igazi Úrra vonatkozóan: vajon a Biblia mindig ugyanúgy használja-e ezeket, vagy ezek a szavak olyanok, mint a „bíró” és a „tökéletes”, amelyeknek a kontextustól függően többféle jelentése is lehet. Amíg úgy gondolod, hogy az „Isten” (ha nem bálványokra utal) mindig ugyanazt jelenti, és az „Úr” is mindig ugyanazt jelenti, addig zavarba fogsz jönni, amikor bizonyos verseket olvasol. Javaslom, hogy az „Isten” és az „Úr” kifejezéseknek a versektől függően különböző jelentéseik legyenek.

Most egy paradoxonhoz érkeztünk. Mivel csak egy Isten van, akit imádni kell, és az angyalok és az emberek helyesen imádták Jézust, hogyan lehetséges ez? Az egyetlen válasz, amely minden „Jézust dicsőítő versre” vonatkozik, az, hogy Jézus az egyetlen igaz Isten, aki imádatra méltó.

Ehhez szorosan kapcsolódó kérdés, hogy a Biblia azt mondja, számunkra csak egy Úr van (Efézus 4:5). De vajon Urunk Jézus Krisztus (Róma 10:9; 1 Korinthus 8:6; 12:3; János 20:25,28), vagy Urunk a Szentlélek (2 Korinthus 3:17), vagy Urunk az Atya (Zsidók 7:21, 1 Péter 1:25 stb.)?

Az 1 Korinthus 7:35 azt mondja, hogy osztatlan odaadással kell szolgálnunk az Úrnak. Ez azt jelenti-e, hogy Jézusnak kell odaadnunk magunkat, és el kell felejtenünk Isten Atyát? – Természetesen nem. Az egyetlen válasz az, hogy Isten Atya a mi „egyetlen Urunk”, de Jézus Krisztus és a Szentlélek is része a mi „egyetlen Urunknak”.

Itt van egy újabb paradoxon a Bibliában. Mivel Jézus az Egyetlen Igaz Isten, mégis Jézus „az Ő Istenéhez” imádkozott, akkor melyik Isten az, aki méltó imádatunkra? Négy lehetőség van:

Csak az Atya. Ez nem lehet helyes, mert különben az angyalok tévedtek, amikor dicsőítették Jézust, István tévedett, amikor Jézushoz imádkozott, Tamás tévedett, amikor Jézust „Uramnak és Istenemnek” nevezte, és Jézus is tévedett, amikor nem javította ki őt.

Csak Jézus. Ez nem lehet helyes, mert különben Jézus tévedett volna, amikor Istenhez [az Atyához] imádkozott, és Istennak nevezte Őt.

Mindketten Istenek, és legalább két isten létezik. Ez nem lehet helyes, mert Isten az Ószövetségben azt akarta hangsúlyozni számunkra, hogy csak egy igaz Isten van.

Mindketten Istenek, és csak egy igaz Isten van. Ezt a választ a legnehezebb elfogadni, mert nincs rá pontos analógia a földön. Az a hasonlatod, amit a szüleidről hoztál fel, egy bizonyos pontig rendben van, de nem tetszik, mert ez a „Isten” szót egyfajta családi vezetéknévvé teszi, én pedig úgy hiszem, hogy a Három sokkal szorosabb értelemben Egy, mint ez. Az azonban, hogy nincs tökéletes analógia Istenre a földön, nem teszi érvénytelenné ezt a választ, mint helyeset. Valójában egyetlen más válasz sem, amit láttam, nem tesz többet annál, hogy „elmagyarázza az összes bibliai verset”; ez a válasz viszont magában foglalja az összes bibliai verset. A Szentháromság fogalma hangsúlyozza a Három különállóságát, hangsúlyozza a Három elválaszthatatlanságát is, és mégis azt is hangsúlyozza, hogy csak egy Isten van.

Egy dolgot mindenképpen el lehet mondani a bálványistenekről. Ezeket a „kicsi figurákat” – akik csupán színlelők, apró szeszélyekkel és túlságosan is emberi gyengeségekkel – a természetes embernek sokkal könnyebb megértenie, mint a Szent, Mindenható Istent, aki betölti az eget és a földet. Úgy gondolom, hogy az idők folyamán sokan eltávolodtak attól, amit Isten a Bibliában kinyilatkoztatott magáról. Íme egy újabb ábra számotokra. Rajzoljatok egy háromszöget, és a három csúcsot jelöljétek meg így: „Egy Isten”, „Három Személy”, „Egyenlő természet”. Most a háromszögön kívül, az „Egy Isten” melletti vonalra írjátok fel az ellenkező eretnekséget: „politeizmus”. Hasonlóképpen, a háromszögön kívül, a „Három Személy” melletti vonalra írjátok fel: „egység-eretnekségek”. Végül az „egyenlő természet” szóval szemben lévő vonalra írjátok fel: „ebioniták”. Az ebioniták egy korai eretnekség voltak, amely megpróbálta ötvözni a zsidó szokásokat a kereszténységgel. Jézust elismerték Messiásként, de nem ismerték el őt Istenként.

Most fel kell vetni egy kérdést: tekintve, hogy bizonyos szempontból elválaszthatatlanok, más szempontból pedig elkülönülnek egymástól, miben elválaszthatatlanok, és miben különülnek el egymástól?

A szeretetben, a célban és az engedelmességben egyek. Más szavakkal: nem lehet az egyiknek engedelmeskedni, miközben a másiknak nem.

Egyek a névben is, ahogyan azt már megbeszéltük.

Természetükben is egyek. Sem az Atya, sem a Fiú, sem a Szentlélek nem teremtett lények. Hasonlóan ahhoz, hogy én tárgyakat tudok létrehozni, de a gyermekeim tőlem és a feleségemtől származnak, a Fiút az Atya nem teremtette, hanem nemzette.

Az Atya nagyobb-e, mint a Fiú? Erre a kérdésre három különböző összefüggésben kell válaszolnunk.

Természet és tisztelet: Az Atya és a Fiú egyenlőek. A Filippi 2:6 azt mutatja, hogy ugyanaz a természetük. János 5:23: „hogy mindnyájan tiszteljék a Fiút, ahogyan az Atyát is tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki őt elküldte.”

A földön Jézus alacsonyabb rangú volt, mint az Atya. Jézus önként lemondott dicsőségének nagy részéről (Filippi 2:7; János 17:5). Jézus megtanulta az engedelmességet (Zsidók 5:8), elfáradt (János 4:6), nem tudott mindent, például visszatérésének óráját (Máté 24:36; Márk 13:32) stb.

Még a mennyben is az Atyának nagyobb szerepe van, mint a Fiúnak. Például a házasságban a férj és a feleség egyenlőek és egyenlő értékűek, de különböző szerepük van, és a férjnek vezető szerepe van, akinek a feleségnek engedelmeskednie kell. A családban is a szülőnek más szerepe van, mint a gyermeknek. Így tehát még a mennyben is, ahogyan az apa a fia feje, úgy Isten is Krisztus feje. (Igen, itt Isten alatt az Atya Istent értjük.) (1 Korinthus 11:3) Isten Atyát az Efézusbeliekhez írt levél 1:17-ben a mi Urunk, Jézus Krisztus Istenének is nevezik. Eddig nem sokat beszéltünk a Szentlélekről, de a Szentléleknek az a szerepe, hogy közbenjár értünk az Atyánál (Róma 8:26-27), és nem az Atya közbenjár a Szentléleknél.

Egyébként valaki egyszer azt kérdezte, hogy Isten háromságossága csak ideiglenes dolog-e. Miután a Sátánt a tűz-tóba vetik, megszűnik-e az Atya, a Fiú és a Szentlélek közötti megkülönböztetés? A válasz az, hogy a Szentháromságon belüli megkülönböztetések állandóak, mert a Zsidókhoz írt levél 13:8 azt mondja: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (BSB)

Most úgy érzem, hogy számomra világos, amit Isten a Szentháromságról kinyilatkoztatott, de a lényeg az, hogy nektek is világos legyen. Egy dolog, ami segíthet ebben, az, hogy gyakoroljátok az általatok ismert igazságot. Mivel az angyalok énekeltek és dicsőítették Jézust a Jelenések 5:9,10; 5:12; 7:10; 11:15-ben, szánjatok időt arra, hogy Jézusnak énekeljetek, dicsőítsétek Őt. Mivel az angyalok imádták Jézust a Zsidókhoz írt levél 1:6-ban, a mágusok imádták Jézust a Máté evangéliuma 2:11-ben, a tanítványok imádták Őt a Máté evangéliuma 14:33-ban, a nők imádták Jézust a Máté evangéliuma 28:9-ben, és a vak ember imádta Jézust a János evangéliuma 9:38-ban, nektek is imádnotok kell Őt. Tiszteld tehát Jézust, ahogyan az angyalok és mások is teszik, dicsérd Őt énekkel, imádkozz Jézushoz (ahogyan István tette az Apostolok cselekedetei 7:59-ben), és kérd Istent, hogy segítsen neked meglátni és megérteni mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott csodálatos Igéjében.

K: Milyen különbségek vannak a görög és a római kultúra között?

V: A görög sportolók ruhátlanul versenyeztek, nagyon toleránsak voltak a homoszexuális viselkedéssel szemben, és hosszú kulturális történelemmel rendelkeztek Athénban és más városokban. Sokat harcoltak egymással, és soha nem tudtak igazán egyesülni, amíg a (technikailag) nem görög macedónok meg nem hódították őket. Másrészt a rómaiak hajlamosabbak voltak a kínzásra, kevésbé törődtek a tisztességes eljárással, és felnéztek a görög kultúrára, annak ellenére, hogy leigázták a görögöket. Mindkét népnek voltak bátor katonái, de a rómaiak inkább hajlottak arra, hogy asszimilálják a körülöttük élőket, és egységes birodalmat hozzanak létre.

K: Hány vers és szó található az Újszövetségben?

V: Wick Allison szerint a That’s In the Bible? – The Ultimate Learn-As-You-Play Bible Quiz Book (Dell Trade, 1994) című könyv 18. oldalán a King James-féle Újszövetség 7 959 verset és 198 000 szót tartalmaz angol nyelven. Ne feledjük, hogy a King James-féle változatban van néhány vers, amely a legtöbb görög kéziratban nem szerepel.

K: Milyen kézirati bizonyítékok támasztják alá az Újszövetséget?

V: A részletekért lásd az Újszövetségi kéziratokról szóló oldalt: http://www.BibleQuery.org/NewTestamentManuscripts.html.

K: Mely korai írók hivatkoztak az Újszövetségre Újszövetségként?

V: Itt található a lista. Ha egy író említi az Ószövetséget, de az Újszövetséget nem, akkor az Újszövetségre utal. Ha csak utalásról van szó, a név nem vastag betűvel szerepel, és a megjegyzésben az áll: „Utalás”.

Justinus a Mártír (kb. 138–165) megemlíti, hogy „hogyan az Újszövetség, amelyet Isten korábban hirdetett meg” – Párbeszéd Tryphóval, a zsidóval, 51. fejezet, 221. oldal.

Sardiszi Melito (170–180) (burkoltan) említi az „Ószövetséget”. Ez az Újszövetségre utal. A Kivonatok könyve 8. kötet, 759. o., 4. töredék

Irenaeus of Lyons (182–188) említi az Újszövetséget és az Ószövetséget az Irenaeus: Az eretnekségek ellen című mű 5. könyvének 34.1. fejezetében, 563. oldalon. Ugyanezt említi a 564. oldalon is.

A Muratorianus-kánon (kb. 170) 3. fejezet, 603. oldal említi az Ószövetséget, ami az Újszövetség létezését is feltételezi.

Alexandriai Kelemen (193–202) „Mert Isten minden jó dolog oka; de egyeseké elsősorban, mint például az Ószövetségé és az Újszövetségé;” A Stromata 1. könyv, 5. fejezet, 305. oldal

Tertullianus (kb. 213) „Őt minden Szentírásban egyértelműen meghatározzák számunkra – az Ószövetségben mint Isten Krisztusát, az Újszövetségben mint Isten Fiát.” A Praxeas ellen című mű 24. fejezet, 620. oldal

Tertullianus (198–220) az Újszövetséget említi a Marcion ellen írt öt könyv 4. könyvének 1. fejezetében, 346. oldalon.

Hippolytus (Kr. u. 225–235/6) az Újszövetségre hivatkozik a „Kommentárok töredékei: Kommentár a Teremtés könyvéhez” című művében, 49:11, 165. o.

Asterius Urbanus (kb. 232) „attól tartva, hogy valakinek úgy tűnhet, mintha új szót vagy tanítást adnék hozzá az Újszövetségi evangélium tanításához”, Az Exordium 7. kötet, 1. fejezet, 335. oldal

Commodianus (kb. 240) (burkoltan): „Isten első törvénye a későbbi törvény alapja. Valójában ez kötelez téged arra, hogy higgy a második törvényben. És nem is Ő maga, hanem ez a törvény fenyegetései hatnak rád. Most, megdöbbenve, esküdj meg, hogy hinni fogsz Krisztusban; mert az Ószövetség hirdeti Őt. Mert csupán abban kell hinni, aki meghalt, hogy feltámadhasson, és örökké élhessen.” Commodianus tanításai, 25. fejezet, 207. oldal

Origenész (225–254) az Újszövetségről beszélt, és azt mondta, hogy csak négy evangélium létezik. Origenész János-kommentárja (225–231), 1. könyv, 1. fejezet, 299. o.

Origenész (240) az Újszövetségre utal. Kommentár az Énekek énekéhez, előszó, 56. o.

Novatianus (Kr. u. 250–257) az Ószövetséget és az Újszövetséget említi a „Novatianus értekezése a Szentháromságról” című művének 7. fejezetében, 617. oldalon. Emellett az Ószövetség és az Újszövetség igazságát is megemlíti a 17. fejezetben, 627. oldalon.

Az Újbaptizálásról szóló értekezés (250/4–256/7) 3. fejezetében, a 668. oldalon említi az Újszövetséget.

Karthágói Ciprián (kb. 246–258) számos helyen említi az Ószövetséget, úgy hivatkozva rá, ahogyan mi ma értjük. Azt mondja: „Megígérték, hogy lesz egy másik próféta, mint Mózes, nevezetesen olyan, aki új szövetséget ad, és akire inkább hallgatni kell.” Ezután a Mózes második könyve 18:18,19 verseket idézi, mint a Mózes második könyvét. Cipriánus értekezései, 12. értekezés, 18, 512. o.

Római Dionysius (Kr. u. 259–269) azt mondja, hogy a Szentháromság szerepel a Szentírásban, de a „három istenről szóló tanítás sem az Ószövetségben, sem az Újszövetségben nem szerepel.” A sabellianusok ellen, 1. fejezet, 7. kötet, 365. o.

Anatolius of Alexandria (270–280) (burkoltan) az „Ószövetségre” utal, ami magában foglalja az Újszövetséget is. Anatolius of Alexandria Húsvéti kánonja, 8. fejezet, 148. o.

Petaui Victorinus (304-ben vértanúhalált halt) A Boldogságos János Jelenéseiről szóló kommentárjában említi az Ó- és az Újszövetséget, 345. o. Felsorolta Pál leveleit: a Rómaiakhoz, a Korinthusbeliekhez, a Galatákhoz, az Efézusbeliekhez, a Thesszalonikaiakhoz, a Filippusbeliekhez, a Kolosszusbeliekhez és Timóteushoz írt leveleket, és a 16. fejezetben, 345. o. idézi az 1 Timóteus 3:15-öt. Ezt követően a 346. oldalon az 1 Korinthusbeliekhez írt levél 15:53-as versét idézi.

Methodius (Kr. u. 270–311/312) (Közvetett utalás) „Előadok nektek, ó szüzek, az Ószövetségből, a Bírák könyvéből származó írott próféciát, hogy megmutassam, igazat beszélek” – A tíz szűz lakomája, 10. beszéd, 2. fejezet, 348. oldal

Alexandriai Sándor (313–326) „És az Atyáról és a Fiúról szóló jámbor hitvallás mellett egy Szentlélekben is hiszünk, amint azt az isteni Szentírások tanítják nekünk; aki felruházta mind az Ószövetség szentjeit, mind pedig az úgynevezett Újszövetség isteni tanítóit.” Levelek az ariánus eretnekségről, 1. levél, 12. fejezet, 296. oldal

Lactantius (kb. 303–325) „és rendezte az Újszövetség intézményeivel kapcsolatos minden dolgot; és miután ezt véghezvitte, felhő és forgószél borította be Őt, és elragadta az emberek szeme elől a mennybe.” Az üldözők halálának módja, 2. fejezet, 311. oldal

Eusebius (318–339/340)

Nikaia után

Hegemonius (4. század) megemlíti, hogy nincs sem két Ószövetség, sem két Újszövetség. (A keresztény Diodorus szól.) „Vitázás Manesszel”, 45. fejezet, 220. oldal

Athanasius (367) említi az „Újszövetséget” Athanasius 39. ünnepi levelében, 5. fejezet, 552. oldal

Cheltenham-i kánon (= Mommsen-katalógus) (kb. 360–370)

Ephraim/Ephrem (350–378)

Kappadókiai Bazil (357–379) az Újszövetségre hivatkozik a 42. levél 3. fejezetében, 144–145. oldalon.

Jeruzsálemi Cirill (kb. 349–386) az Ószövetséget és az Újszövetséget említi a 2.4. előadás 8. oldalán és a 3.6. előadás 15. oldalán.

A Laodiceai (Frígiában tartott) zsinat (343–381 [vagy 363] után) 59. kánonja (158. o.) említi az Ó- és az Újszövetséget.

A Laodiceai zsinat (Frígiában) (343–381) 60. kánonja (159. o.) felsorolja az Ószövetség és az Újszövetség könyveit. A 59. kánon (158. o.) kimondja, hogy a templomban csak az Ószövetség és az Újszövetség kánonikus könyveit szabad felolvasni.

Nüsszai Gergely (Kr. u. 382–383) (burkoltan) említi az Ószövetséget az Eunomius ellen című mű 11. könyvének 5. fejezetében, 238. oldalon.

Milánói Ambrosius (370–390) a „A keresztény hitről” című művének 1. könyvében, a 8. fejezet 57. pontjában (210. o.) említi az Ószövetséget és az Újszövetséget.

Nazianzi Gergely (330–391)

Pacianus, Barcelona püspöke (342–379/392) az Újszövetséget említi a „A bűnbánókról” című művében, 4. fejezet, 1. pont, 74. oldal

Didymus, a vak (398) utal az Ó- és az Újszövetségre. „Zakariáshoz fűzött kommentár” 8. fejezet, 201. oldal

Szír „Lépések könyve” (Liber Graduum) (350–400)

Epiphanius of Salamis (Kr. u. 360–403) említi az Ó- és az Újszövetséget. A „Panarion” 3. szakasz, 1. és 5. scholion, 334. o.

Rufinus kommentárja az Apostoli Hitvalláshoz (374–406)

János Aranyszájú (407-ben vértanúhalált halt)

Karthágói zsinat (393–419)

Jeromos (417–420) az 53.9. levélben (394) említi az Újszövetséget, 101. o.

Hippói Szent Ágoston (388–430) az Újszövetséget említi az Isten városa című mű 17. könyvének 4. fejezetében, 341. o.; valamint a 17. könyv 6. fejezetében, 344. o.

Hippo-i Ágoston (388–430) az Újszövetséget említi a Zsoltárok magyarázata című művében, 405., 521., 531. és 681. oldalon

John Cassian (419–430) Az Újszövetségre név szerint hivatkozik John Cassian „Institutes” című művének 1.1. fejezetében, 201. oldalon, valamint a „Conference of the Abbot Paphnutius” című mű 15. fejezetében, 327. oldalon

Lerini Szent Vince (kb. 434)

Szókratész (kb. 400–439) Szókratész Egyháztörténete

Theodoretus of Cyrrus (423–458)

A khalkédóni zsinat (451)

I. Leó római pápa (440–461)

Az eretnekek és a hamis könyvek között

Marinus (kb. 300) (burkoltan) – egy bardesani – vitájában Adamantiusszal hivatkozott az „Ószövetségre”, és Dávidra prófétaként utalt. Párbeszéd az igaz hitről, 862a fejezet, 20, 173. o.

Mopsuesztiai Theodor (392–423/429) név szerint hivatkozik az Újszövetségre, idézve a Mt 28,2–3-at. Kommentár Zakariáshoz, 1. fejezet, 331. o.